Az orvos–beteg kapcsolatnak a kölcsönös tisztelet az alapja
A nyílt orvos–páciens kommunikációról az Éva Magazin beszélgetett Tóth Alexandra szülész-nőgyógyász szakorvossal, aki Amerikából hozta haza szemléletét.
– Milyen tapasztalatokat hoztál haza a témában az Egyesült Államokból?
– 2010-ben kezdtem rezidensként dolgozni, és egy évet töltöttem az USA-ban, ahol honosíttattam az orvosi diplomámat. Ezt egy nagy vizsga előzte meg, ami három részből állt. Az egyik ezek közül csak önmagában az orvos–beteg kommunikációról szólt. Úgy kellett diagnózist felállítanunk, hogy egyesével érkeztek a „páciensek” – színészek –, akik adott tünetekről számoltak be. A beszélgetés a kórtörténet-felvétellel folytatódott, és a színész mindig annak megfelelően reagált, ahogyan én kommunikáltam. Ha például nem nyugtattam meg kellően, akkor az ő visszajelzése is problémásabb volt. Olyan nehéz helyzeteket is empatikusan kellett megoldani, mint amikor a „beteg” sírt vagy egyáltalán nem beszélt. Modelleztünk telefonos szituációt is, ennek során is figyelték a kommunikációs készségeimet, és azt, hogy melyeket kell közülük fejlesztenem.
A precíz, szakmailag megalapozott tájékoztatás során pedig meg kellett határoznom, hogy milyen diagnózisok jöhetnek szóba az elmondott panaszok alapján, és azokat sorrendbe állítottam a legvalószínűbbtől a kevésbé esélyesig. Ez alapján javasoltam vizsgálatokat, például hasi ultrahangot, sőt azt is elmagyaráztam, hogyan működik az ultrahangkészülék, és pontosan hogyan zajlik a vizsgálat. Hónapokat készültem erre a vizsgára, így beleivódott a munkamódszerembe ez a szemlélet, bár akkoriban itthon még nagyon furcsa volt a páciensek ilyen részletes tájékoztatása.
– Nyilván fontos, hogy mindent a beteg „nyelvén” adj át.
– Igen. Ilyenkor mindig figyelembe veszem, hogy a tények csak számomra egyértelműek, de a páciensnek újak. Először nagy vonalakban kell átadni az információkat, aztán amíg van kérdés, addig válaszolni kell. A „guglizásból” is sok félreértés adódhat, saját tapasztalatból tanultam meg, hogy jobb ezeket is tisztázni. Emellett a prevenciót és az edukációt is fontosnak tartom. Olyan bizalmat kell kiépíteni a pácienssel, hogy ha bármilyen kérdés felmerül benne, merje feltenni. Lehet, hogy éppen ezzel vezet el minket a megoldásig.
– Ez a hozzáállás még nem igazán elterjedt Magyarországon...
– Nem gondolom, hogy az empátia hiányzik hozzá, de annyi a beteg és a munka, hogy egy idő után az egész folyamat futószalaggá válik. A taposómalomban az orvos megfeledkezhet arról, hogy a páciensnek egészen az alapoktól kéne elmagyaráznia a helyzetét ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Lehet, hogy valami az orvosnak rutin, de a betegnek talán az első alkalom, és szüksége van rá, hogy ezt figyelembe vegyék.
