hirdetés
2024. május. 02., csütörtök - Zsigmond.
hirdetés

Gyermekkórházi történetek

2023-ban Magyarországon a legnagyobb luxus a gyerekkórházban még mindig az, ha az anyuka is fekhet éjszaka. A WMN összeállítása.

Higiéniai felszerelésről már nem is álmodunk. A laboreredményekre napokat kell várni, orvossal napjában egyszer jó, ha sikerül beszélni. Van, hogy ha nővértől van szükség valamire (például egy infúzió bekötésére), „csak” pár óra a várakozás. A düh, amit azért érzek, amiért még a gyerekeknek sem tudunk európai színvonalat biztosítani (könyörgök, legalább nekik), és azért is, amiért ezt szó nélkül nézzük, eszembe juttatta a korábban átélt gyerekkórházi élményeimet – jót és rosszat egyaránt. Ezeket osztották meg a WMN portálon.

Gyerekkórház, 2017/nyár

Kórházba szaladunk a négy hónapos kislányommal, aki váratlanul derékból hátrahajolt a kezemben, és utána megnyugtathatatlanul sírt. Aggódunk, hogy megrándult a nyaka. Nyár van és késő este. A sürgősségin sokáig várakozunk, azalatt megnyugszik, elalszik. Kedvesek. Vizsgálják, ultrahangozzák, a biztonság kedvéért felveszik. Az osztályon kevesen vannak, külön szobában lehetünk, mindenki nagyon kedves és támogató. Papíron 24 órán át vagyunk benn, de a jó állapotunkra tekintettel hamarabb elengednek minket, azzal az utasítással, hogy amíg le nem telik a 24 óra, ha gondunk lenne, az osztályra menjünk vissza. 

Az osztályon egy nagyon kicsi baba is van. Talán koraszülött, talán fejlődési rendellenessége van. Végig egyedül van. Senki nem megy hozzá. Megszakad a szívem.

Gyerekkórház, 2018/tavasz

A kislányom kruppos, az interneten azt olvastuk, az első ilyen alkalommal menjünk kórházba. Bemegyünk. A csecsemők számára kialakított szárnyba kerülünk. Itt is jut nekünk külön szoba, neki kiságy, nekem IKEA fotel. Besüvít a szobába egy nővér. Ki akarja venni a kezemből a 12 hónapos kislányomat. Viszi vérvételre, azt mondja. Nem adom oda. Látom az arcán a meghökkenést, de csak megfordul, és elindul, hogy menjek utána. A férjem is velünk jön. A kislányomat egy asztalra kell fektetni. A szobában két nővér veszi a vért, az egyik lefogja, a másik próbálkozik, én a fejénél nyugtatgatom. Ő ordít, vergődik, feszíti magát. Nagyon nehezen találnak vénát. Forgatják a tűt, nem jön a vér.

A nővér hangosan szóvá teszi az egyéves kislányomnak, amiért a melleit is megrúgja. A férjem nehezen bírja a vérvétel látványát, inkább kimegy. Negyedóra után sikerül. Túléltük. 

Érkeznek mások is, forgalmas az éjszaka. A következő anyukára rácsukják az ajtót, viszik be a gyerekét vérvételre a vizsgálóba, ahogy az enyémet is akarták. Az anyuka 20 percen át téblábol az ajtó előtt, egyszer beszól, hogy legalább nyugtassák meg valahogy szegény gyereket. Leszólják. Végül kihozzák – a testén több helyen vérrel átitatott géz. Úgy tűnik, a vizsgálat sikerült. Az egyik véres gézdarab lepottyan a földre, és hosszú időre ott is marad. Az ápolónő fáradt és kimerült, vélhetően kiégett.

Hallgatom a nővéri átadást. Az egyik tényleg kedves nővér hosszasan magyaráz egy kisfiúról, akinek valamilyen fejlődési rendellenessége lehet. Egész nap egyedül fekszik a kiságyban. Nem jön hozzá senki. Sokat nyöszörög, máskor sír. Nem veszi fel senki.

Részletesen és lelkiismeretesen mondja el a nővér a másiknak a soron következő ügyeletből, hogy melyik üveges bébiételből hogyan sikerült kiskanállal megetetnie, hogy ne szondán kelljen táplálni. Később látom, hogy az „új” nővér egyszer megpróbálja, de nem sikerül elsőre. Megmondja a kisbabának, aki lehet talán egyéves is: „Jó! Ha nem eszed, akkor szonda.” És meg is kapja.

Reggel a nagyvizit idején ki akarnak küldeni, mondván, szülők a vizit idején nem lehetnek az osztályon, ez a házirend. Nem megyek ki, tudom, hogy jogom van ott maradni, nem áll fenn olyan ok, amivel hátráltatnám az ellátást. A kis helyre hivatkoznak, meg a többi gyerek jogaira, pedig ennél csak kisebb osztályokat láttam gyermekkórházakban. Bőven van hely. Győzködnek, hogy nem nagy ügy, de ha nem akarom, nem kell otthagynom egyedül az osztályon a kislányomat a kiságyban a teljes vizit idejére, kivihetem magammal a folyosóra, csak adjam be, amíg ő következik. Nem adom.

Akkor sem maradhatok bent, majd a főorvos úr mondja meg, mi lesz. Akkor köszönjük, nem veszünk részt a viziten. A vizit alatt kint ücsörgünk a folyosón.

Jön a főorvos úr, utána a köpenye, mögötte vonul a hierarchia. A mellettem lévő anyuka beadja a babáját, mikor ő következik. Rám néz és azt mondja: „Ha ez kell hozzá, hogy hazaengedjenek…

További történetek a WMN-en.

(forrás: WMN Magazin)
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés