Beszélni a halálról

Az emberi lélek sokszor nem képes elfogadni a valóság súlyát, a földi élet végességét, ezért eltaszítja a gondolatot magától, máskülönben cselekvőképtelenné válna, összeroppanna a súly alatt, írja Ficzere Andrea a Betegfókusz blogon. Paradox módon ez az eltaszítás teszi később lehetővé azt, hogy szembe tudjon nézni az igazsággal. Elisabeth Kübler-Ross szerint a halállal szemben tanúsított magatartásformáknak öt fázisát különbözteti meg. Ezek a tagadás (elutasítás), a düh, az alkudozás, a depresszió, végül az elfogadás. Sokszor nem lehet éles határvonalat húzni a szakaszok között; előfordul, hogy egybemosódnak a fázisok, az is megesik, hogy valamelyik kimarad a folyamatból, vagy a beteg nem jut el az utolsó szakaszig. És itt jön az egészségügyi dolgozók nagyon fontos, ugyanakkor cseppet sem könnyű feladata. Fel kell tudnunk ismerni a halál elfogadásának lelki fázisait, és ezekhez kell adaptálnunk a beteggel való kommunikációt.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ne ijedjünk meg ezektől a fázisoktól, különösképp a tagadástól és a dühtől, amely gyakran csap át agresszióba. Ezek természetes reakciók, próbáljunk meg alkalmazkodni hozzájuk és mérjük fel, hogy mennyit bír elviselni a beteg vagy a hozzátartozó. Személyiségtől függően valakivel tapintatosabban, valakivel pedig határozottabban kell „bánni” egy ilyen helyzetben. A stílus megválasztása nem könnyű, sok múlik az emberismeretünkön, személyiségünkön, érzelmi intelligenciánkon, saját magunk viszonyulásán a halál kérdéséhez, esetleg a közeli, vagy távoli múltban valamelyik családtagunkkal megélt halállal kapcsolatos élményünkön. Egy biztos; empátia és a megfelelő hangnem eltalálása nélkül nem tudunk valódi segítséget adni a rászorulóknak.