Amputációs centrumokra lenne szükség

Magyarországon évente körülbelül hétezer amputációt végeznek, lakosságarányosan a legtöbbet Európában. A beavatkozások nyolcvan-kilencven százalékára érszűkület és cukorbetegség miatt van szükség, a többi hátterében daganat, gyulladás, fejlődési rendellenesség áll. Az amputációk közül 4-4,5 ezer „nagy”, vagyis a boka feletti, ám míg a kontinensen ezek kétharmadát a térd megtartásával, tehát lábszáron végzik, nálunk az arány fordított, és az orvosok nagyobbrészt combnál amputálnak. Ez pedig nem jó, mert ha a térdízület is megmarad, kevesebb energia szükséges a járáshoz, vagyis nagyobb az esély a „közlekedési értékű” járásra – magyarázza az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) Amputációs Sebészeti Osztályának osztályvezető főorvosa. Márpedig Rembeczki László meglehetősen hiteles forrás, lévén az ország egyetlen amputációra specializálódott sebészetének vezetője, ahol évente hozzávetőleg háromszáz amputációt végeznek.

A főorvos a combamputációk gyakoriságát több mindennel magyarázza: a betegek későn fordulnak orvoshoz, ha mégis, akkor sem mindig ismerik fel azonnal a bajt, és ezért vagy mert helyben nincs katéteres labor, nem végeznek ér­tágító műtétet, amellyel sok esetben – ha csak egy időre is, de – megmenthető még a végtag. Ha már nagy a baj, elzáródott az ér, vagy elüszkösödött a láb, és elhalnak a szövetek, az orvosok többsége inkább az életet menti, nem a végtagot – mondja Rembeczki László. A főorvos megjegyzi, hogy mivel hivatalosan nem létezik amputációs sebészet, zömmel általános, esetleg érsebészek végzik napjainkban is ezeket a beavatkozásokat. Ez pedig azért probléma, mert nemcsak az nem mindegy, milyen magasságban vágnak le egy lábat, de az sem, hogyan.

– A lábszár-amputáció nehezebb, ez is magyarázza, miért vágnak gyakran combból egy lábüszkösödésnél sürgősség esetén. De akik ezt igyekeznek elkerülni, és lábfejen vagy térd alatt amputálnak, azok a kollégák sem feltétlenül specialisták, ezért sok beteg kerül hozzánk plasztikára, hogy teherviselésre alkalmasabb csonkot alakítsunk ki számára. A mi szemünk előtt a tradicionálisan megfogalmazott sebészeti cél, a „mielőbbi sebgyógyulás, mielőbbi hazaküldés” helyett az élet meghosszabbítása és minőségének javítása lebeg. Ezért mi arra törekszünk, hogy akinél csak lehet, a térdízület megtartásával végezzük az amputációt, valamint arra is, hogy akinél nem szükséges, ne végezzük el a műtétet – hangsúlyozza az osztályvezető főorvos. Hozzáteszi: minden egyes páciensről személyre szabottan döntenek, mégpedig úgy, hogy a műtét után a lehető legeredményesebb lehessen a rehabilitáció.

A teljes riport a Magyar Nemzetben.