Valakinek el kell majd vinnie a balhét
A köldöknézegetés, a látszatcselekvés, a mellébeszélés és az egymásra mutogatás ideje lejárt, olvasható a Magyar Időkben.
A politikusoknak meg kell érteniük, hogy olykor nemszeretem döntéseket is fel kell vállalniuk, ahogyan egy távlatokban gondolkodó, a jövőért, a polisz érdekeiért cselekvő vezetőtől elvárható. A volt és leendő betegeknek pedig azt kell megérteniük, hogy nem lehet úgy jobbá tenni az egészségügyet, ha minden úgy marad, ahogyan van. Nem lehetséges az, hogy folyton szidják a kórházakat, az orvosokat, a politikusokat, de utcára mennek, ha be akarnak zárni egy kihasználatlan kórházat, rendelőt, megszüntetni egy háziorvosi praxist, ahová egyszerűen tizenöt éve nem találnak orvost.
El kell dönteni, hogy fontosabb-e, hogy mindenütt legyen szakrendelő, ne adj’ isten, kórház, vagy az, hogy orvos és nővér is legyen benne. Mert a kettő együtt nem fog menni. Nincs már ennyi rendelőre, kórházra való orvos, ápoló ebben az országban, és többé már nem is lesz.
Mindenkinek le kell számolnia azzal az illúzióval, hogy minden maradhat a régiben, és egyszer csak varázsütésre megoldódnak a problémák. A komoly betegségek sem múlnak el maguktól, nemegyszer radikális beavatkozásra van szükség azért, hogy a beteg meggyógyuljon, és a beteget most úgy hívják, hogy magyar egészségügy. Amit a rendszerváltás óta a kormányok az egészségügyben csináltak, azt az orvoslásban tüneti terápiának nevezik. Ez nem a valódi okra, hanem az általa kiváltott tünetek kezelésére koncentrál.
Márpedig az elvándorlás (de főként a haza nem térés), az eladósodás, a hálapénz és a többi probléma már mind-mind csupán egy annál is súlyosabb és mélyebben gyökerező baj tünete.
Ezeket az okokat kell most már feltárni, hogy az egészségügy tüneti kezelése helyett oki terápiára lehessen végre áttérni. Utoljára 25 éve, 1993-ban volt reformértékű átalakítás az ágazatban (akkor vezették be a mára millió sebből vérző teljesítményhez kötött finanszírozást), de az egészségügyi törvényt is 1997-ben, több mint húsz éve fogadták el.
Nemcsak ezek felülvizsgálatának érkezett el az ideje, de annak is, hogy meghatározzuk, milyen egészségügyi ellátórendszerre van szüksége ennek az országnak a következő 25-50 évben. Ennek a gondolkodásnak része az is, hogy kimondjuk: mi az, amit mindenkinek meg tud adni, meg kell adnia a közpénzből finanszírozott egészségügyi ellátórendszernek, és mi az, amit már nem.
Nem halogatható tovább, le kell folytatni a vitát arról, hogy pontosan milyen egészségügyi rendszert bír el ez az ország, annak milyen szerkezetben kell működnie, hogyan és persze miből kell finanszírozni és kinek kell működtetni. Annak már egy következő lépcsőnek kell lennie, hogy milyen felelősségi, ellenőrzési, visszacsatolási, szankcionálási rendszerekre van szükség ahhoz, hogy az ellátórendszer stabilan és átláthatóan működjön.
Ahogyan abban is meg kell egyezni, hogy azok, akik egyáltalán nem vigyáznak az egészségükre és soha nem járnak szűrővizsgálatokra, ugyanolyan elvárásokat támaszthassanak-e az ellátórendszerrel szemben, mint azok, akik a saját egészségüket és ezzel a közösség erőforrásait is igyekeznek megkímélni.
Mindenesetre mindenkinek észre kell végre vennie, hogy a köldöknézegetés, a látszatcselekvés, a mellébeszélés és az egymásra mutogatás ideje is lejárt. Az egészségügy az egyik legfontosabb közellátás, amelyben ha súlyos vagy tartós működési hiba lép fel, azért valakinek el kell majd vinnie a balhét.
Haiman Éva publicisztikáját a Magyar Idők közli.
