Az MTA Elnöki Bizottság az Egészségért állásfoglalása
Peremfeltételek a 21. század egészségügyében
Az aktuálpolitikát mellőző, korunk egészségügyi kihívásait elemző állásfoglalást készített az MTA Elnöki Bizottság az Egészségért, hogy támogassa az ágazat hazai irányítóit, s a későbbiekben javaslatokat, alternatívákat fogalmazzon meg.
Az orvosilag lehetséges és a gazdaságilag megengedhető dilemmájával egyre több nemzetközi szervezet foglalkozik. A WHO mellett például az ENSZ 2015–2030 közötti időszakra megfogalmazott Fenntartható Fejlődési Céljainak nagy része is az egészségügy kihívásait taglalja, s korszakhatárt jelez, hogy a társadalmi-politikai és tudományos szervezetek felhívásaiban – először az orvoslás történetében – az egészségügyre fordítandó források növelésének igénye mellett a felesleges vagy nem költséghatékony beavatkozások visszaszorítása, az egészségügyi szolgáltatás észszerű keretek közt tartása is szerepel.
Az orvostudomány ma ugyanis az egyik leggyorsabban fejlődő tudományterület. Egyre több betegségre van gyógymód, ugyanakkor a gyógyítás, a megelőzés egyre több pénzbe kerül, ami akár jelentős finanszírozási válságot is előidézhet. Az eredmények azt az illúziót kelthetik, hogy a fejlődés töretlen, bárkit bármiből meggyógyíthatunk, csakhogy a társadalmi igények nincsenek összhangban a lehetséges forrásokkal – fogalmazott az Akadémián május 13-án megtartott sajtótájékoztatón Lovász László. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke a nemzetközi és tudományos szervezetek felhívására 2017-ben hozta létre az MTA Elnöki Bizottság az Egészségért elnevezésű testületet azzal a céllal, hogy foglalkozzon a 21. század egészségügyi kihívásaival, tudományos igényű elemzésekkel mutasson rá az egészségügy univerzális problémáira, és adjon róluk tájékoztatást a szolgáltatást igénybe vevők, a szolgáltatók, az egészségügyet irányító szakemberek és a döntéshozók számára. A nemrégiben elkészült és most bemutatott dokumentum 10 pontban foglalja össze a gócpontokat. Nem tér ki a hazai egészségügy aktuális anomáliáira és nem tekintendő programajánlatnak sem, ám mint azt Kosztolányi György professzor, a testület és az MTA Orvosi Tudományok Osztályának elnöke jelezte, hamarosan közzé teszik csaknem minden orvosi diszciplína 2018-19-es helyzetét feltáró kiadványukat is. A peremfeltételeket elemző állásfoglalás nyilvánosságra hozatalával az MTA jelezni kívánja azokat a kritikus szempontokat, amelyek a döntéshozók számára igazodási pontokat jelenthetnek a hazai egészségügyi rendszer át/megszervezésében. A bizottság az állásfoglalást saját keretprogramjának tekinti, azzal a szándékkal, hogy a következőkben az egyes pontokban megfogalmazott kérdések, javaslatok, alternatívák részletes kidolgozásával is foglalkozik majd.
Az egészségügyi korszakváltás gócpontjai között a tudományos testület kiemeli: a társadalmaknak etikai és politikai szempontok alapján eleget kell tenniük az egészségügy fokozódó dologi és személyi forrásigényeinek. A rendelkezésre álló források költséghatékony felhasználása érdekében azonban szakmai és etikai szempontok alapján megalkotott szabályozókra és folyamatos kontrollra van szükség. Az egyik legnehezebb kérdés, miként lehet az individuális moralitás és a szolidaritás között közös nevezőt találni, hiszen az orvos-beteg találkozás interperszonális viszony, az orvos ott nem foglalkozhat költség-kérdésekkel, az egészségügyben azonban más moralitás érvényesül, hiszen mindenkinek joga van az egészséghez, mindenkinek a számára szükséges ellátást kell(ene) biztosítani. Az elvárásokat azonban keretek közé kell szorítani. Fontos lenne a túlkezelés és a defenzív orvoslából fakadó felesleges kezelések visszaszorítása, mint azonban a professzor jelezte, a társadalmi munkamegosztás 21. századi rendjében az egészségügyért tevékenykedők közötti együttműködésnek kiemelt jelentőséget kell kapnia.
A jó szabályozók megalkotása a szakpolitika feladata. A fokozódó forrásigényt ki kell elégíteni, a több pénz racionálisan elkölteni, mindezt azonban csak rendszerként szervezett egészségügyben lehet elképzelni. Mint a dokumentum fogalmaz, „az ellátórendszer racionális működtetéséért a szakpolitikának kell viselnie a domináns felelősséget, aminek ki kell terjednie a szakmával folytatott folyamatos egyeztetésre és az így kialakult működési rend irányításának, ellenőrzésének megszervezésére. A folyton növekvő ismereteken, technológián alapuló egészségügy csak akkor tud populációs, népegészségügyi szintű eredményt hozni, ha a vertikálisan tagolt ellátórendszert egy horizontális szemléletű, széleskörű társadalmi részvétellel folytatott, egyeztetésen alapuló program fogja össze (népegészségügyi stratégiai program), amelynek megalkotását célszerű egy olyan nagy ívű, ciklusokon átívelő koncepcióra építeni, amely kijelöli az adott ország egészségügyi jövőképét (pl. azt, hogy az ellátórendszer alapellátás-központú vagy kórházközpontú legyen)”.
