Nyugdíjas orvosok: pénz és hivatás nélkül?

Nehéz volna eldönteni, melyik az igazabb: egy orvos addig él, amíg dolgozik, vagy addig dolgozik, amíg él. Ez a mondat visszhangzik a fejemben, jóval azt követően is, hogy kimondatott. Altorjay András kardiológus, a Magyar Orvosi Kamara székesfehérvári elnöke volt ilyen elgondolkodtatóan találó, bár tegyük hozzá rögtön, korántsem magabiztos. Ezután ugyanis azt is hozzátette még: „lehet, bennük van a hiba”. Bár ő maga az idén már harmincharmadik orvosi évébe lépett, néhány üdítő kivételtől eltekintve alig látott szép búcsúztatást, amikor annak eljött az ideje. Elgondolkodott hát azon, vajon az orvosok nem tehetnek-e minderről, hiszen általában aktív és önálló, döntésekkel és sikerekkel teli évek után nem tudnak szépen, csendben nyugalomba vonulni. De vajon miért?

Addig élnek, amíg dolgoznak, vagy addig dolgoznak, amíg élnek?

Kísértetiesen erősítik ezt a felvetést De Chatel Rudolf belgyógyász professzor mondatai, aki egykori klinikája professzoráról, a sokak által mélységesen tisztelt Magyar Imre professzorról a Medicina által kiadott centenáriumi emlékkönyvben egyebek között ezt írja: „Sok évvel később, nyugdíjazása utáni hónapokban megkért, hogy segítsek beállítani magasvérnyomás-betegségét. Tudtam, hogy mindig rendben volt a vérnyomása, de az is nyilvánvaló volt, hogy a nyugdíjazás váratlanul érte, mert reménykedett érdemei elismerésében és igazgatói megbízásának 70 éven túl is egy éves meghosszabbításában. Nem így történt – csalódottan vonult vissza a klinika első emeletén kapott tágas szobájába, ahonnan jóformán sohasem láttuk kijönni. Mikor beszélgettem vele, és igyekeztünk megtalálni a megfelelő vérnyomáscsökkentő gyógyszert, nyilvánvaló volt számomra frusztráltsága és a depresszió határán levő kedélyállapota. Vérnyomását az akkor rendelkezésre álló gyógyszerek markáns mellékhatásai miatt alig-alig sikerült kielégítően beállítani. Közben azonban egyre nagyobb intenzitással kezdett korábbi – nem orvosi témájú – könyveivel és még ki nem adott kézirataival foglalkozni, és ez láthatóan jó hatással volt lelkiállapotára. Ahogy múltak a hetek-hónapok és regényei közül egyiket-másikat sikerült kiadóknál elhelyeznie, úgy csökkent a vérnyomása, és lehetett fokozatosan elhagyni az antihipertenzív gyógyszereket.”

Altorjay András tizenöt éve kuratóriumi tagja a kamara által létrehozott Magyar Orvosokért Alapítványnak, s egyszer a kuratórium üléséről hazafelé menet jutott az eszébe, hogy nekik, a székesfehérvári kamarának is kellene valamit kezdeni nyugdíjba vonult vagy kényszerült orvosaikkal – számottevő pénz nélkül. Hogy ne legyenek egyedül. Hogy legyen egy nap, amikor velük is foglalkozik valaki. Amikor emlékezhetnek a velük és betegeikkel történtekre. Amikor nem csak arra kell gondolniuk, megtehetik-e, hogy vendéglőben ünnepelnek, vagy befizetik inkább a gyerekük tandíját.

Csak a temetési segélyre elég a keret

Altorjay András a kuratórium ülésein rendre végighallgatta egykori kollégái történetét, a szerencsétlen helyzetbe került pályatársak kéréseit, netán az egyedül maradt özvegyekét. A Magyar Orvosokért Alapítvány célja ugyanis nem kevesebb, mint az orvosok szakmai, etikai, gazdasági, szociális és jogi érdekeinek érvényesítése; az önhibájukon kívül munkanélkülivé vált orvosok és családtagjaik segítése; rászorultság esetén a nyugdíjas orvosok, illetve az elhunyt orvosok családtagjainak rendszeres támogatása, no és a temetési segély.

Eszembe jutnak Brooser Gábor professzor szavai, amelyeket egy korábbi beszélgetésünk alkalmával mondott Feneketlen-tóhoz közeli lakásában. Úgy fogalmazott, hogy az általa elnökölt Magyar Orvosokért Alapítvány kuratóriuma lassan szinte az egész pénzkeretét temetési segélyre költi; másra nem jut. Az orvosok abban a helyzetben vannak, hogy igénybe kell venniük a temetési segélyt, amit ezelőtt öt évvel még szégyelltek. Akkor legfeljebb kongresszusi hozzájárulást kértek. Így süllyed le az orvostársadalom anyagi szintje – akkor miért várja el valaki, hogy itthon maradjanak? – kérdezte.

Mostani beszélgetésünk idején arról beszél, sokszor arra csábítaná a hozzájuk fordulók kérvényanyaga, hogy tárják a világ elé, milyen hálátlan a társadalom az olyanokkal szemben is, akik a hivatásukba rokkantak bele. Hogy meglássák, milyen méltatlan helyzetek és körülmények fordulnak elő, még az egészségügyben is – sokszor „a nem fizető betegek nem kellemes kategóriájába félretolva a nyugdíjas kollégát”…

Nincs elég pénz

– A kérvényekből kitűnnek a betegségek, az állástalanság, a gyerek eltartásának és iskoláztatásának nehézségei. Sokszor elolvassuk, csak ülünk és nézünk magunk elé szótlanul, mert nem tudja az ember megemészteni, mi minden fordul elő a valóságban az orvostársadalomban – mondja Brooser Gábor, a kamara egykori elnöke.

Kurátor társa, Altorjay András a székesfehérvári megyei kórházban dolgozott. Miután azonban a meg nem fizetett ügyeleti díjakért indított munkajogi perben (egy ügyeleti óra bruttó díja 140 forint, egy dollár volt), amelyben 1996-ban 50 milliót meg is nyertek, 150 orvos vezető tárgyalója lett a kórház ellen, „elszállt a főorvosi kinevezése”. 1997 novemberében, húsz év kórházi gyakorlat után hagyta ott az egészségügyi intézményt és hozott létre egy kardiológiai magánrendelést a városban. A kamarai munkát persze nem adta fel. Az Altorjay doktor vezette fehérvári szervezethez tartozik Mór és Dunaújváros kivételével az összes megyei település. A kardiológus azt mondja, a gazdasági válság kezdete óta a korábbinál körülbelül háromszor több kérés érkezik hozzájuk, a Magyar Orvosokért Alapítványhoz.

– Tele vagyunk szörnyű nehézségekkel, emberi tragédiákkal – olyanokkal is, amelyekre persze az nem megoldás, hogy egyszer pénzt adunk.

Mást azonban nemigen tehetnek, ráadásul manapság pénzből sincs elég. S hogy mivel fordulnak hozzájuk? Gyakorlatilag mindennel. Altorjay András azt gondolja, aki elég erős, azaz aki önállóan el tudja rendezni a problémáit, az nem kér. A „gyengék” közül is szinte mindenki csak a legvégső esetben fordul hozzájuk segítségért. Máshoz, az önkormányzathoz azonban akkor sem – különösen, ha éppen a helyhatósággal adódtak összetűzések, netán az okozta az elszegényedést.

Háziorvos és rektor bajban

Előfordult, hogy a háziorvosnak komoly vitája támadt a helyi önkormányzattal, hitelt kellett felvennie az adósságok rendezésére. Később bíróságra került az ügy, a hiány, a kamat azonban szinte visszafizethetetlenül halmozódott. De nem csak háziorvos kerülhet bajba. Kért már segítséget korábbi rektor felesége is, aki nem volt képes úrrá lenni az anyagi nehézségeken. Előfordult, hogy az orvos négy gyermeke közül az egyik tartósan beteg lett, s a számára szükséges speciális szék megvásárlásában kellett az alapítványnak segítenie.

Sok esetben a gyerek iskoláztatása a gond, de az is egyre gyakoribb, hogy önmaga fenntartásához, gyógyszerei kiváltásához kér segítséget a rászoruló orvos.

A temetési segélyek kiutalását szinte automatizálták – mondja a kurátor –; bekérik a számlát, annak alapján fizetnek az egyedül maradottnak.

A Magyar Orvosokért Alapítvány manapság 7–8 millió forintot oszthat szét évente a hozzájuk forduló orvosok között. Ez azonban nem volt mindig így. Mint Gyenes Géza országgyűlési képviselő (Jobbik), a Magyar Orvosi Kamara egykori főtitkára emlékezik: a kezdetekben nagyon jó kondícióval tudták feltőkésíteni az alapítványt, amelynek mintegy 200 millió forintos törzstőkéje lett. A tőkéhez a kurátorok nem nyúlhatnak, csak annak kamatait oszthatják szét évente, ez azonban a magasabb kamatok miatt rendre húsz millió forint körüli összeget is kitett. Altorjay András szerint szerepe volt ebben egy nagyon előnyös szerződésnek. Ennek lényege az volt, hogy minden orvosi Opel-vásárlás egy százaléka az alapítványba folyt be; lényegében ez töltötte föl az alapot.

– Most szegények vagyunk – fogalmaz Altorjay, aki szerint az utóbbi öt-hat évben alig jön be pénz – legfeljebb a személyi jövedelemadóból fölajánlott egy százalékokból. Gyenes Géza azonban azt mondja: az orvosok között sem megfelelő a szolidaritás, amit jól jelez, hogy annak idején a FAKOOSZ néven létrehozott falusi körzeti orvosok szövetsége sokkal több pénzt könyvelhetett el a számára jutatott egy százalékokból, mint most a kamara alapítványa.

A cikk folytatását itt olvashatja!