„Mit tehetek? Semmit, mondja a doki...”
Az állami egészségügy sok más országban is hagy kívánnivalókat maga után, de az itthoni helyzet sokkol, mivel itt kell biztosítanom idős szüleim életminőségét – írja a Gépnarancs szerzője.
„Tényeket sorolok fel egy beteg hozzátartozójának szemszögéből. Azt sem tudhatom, mennyire tipikusak a példák, más városokban, kórházakban hogyan működik mindez. Tehát amit elmondok, az egy ember, egy kórház, sok orvos és sok ápoló története egy kisvárosban.
Apu közel a 90-hez, középsúlyos agyi érelmeszesedéssel, az ezzel járó keringési zavarral és közepes demenciával, időskori diabetesszel, mely gyógyszerrel és diétával jól karbantartható. Én 100 kilométerre lakom tőlük, családom, munkám van. A szüleimmel együtt él a testvérem, fejsérülésből eredő, folyamatosan súlyosbodó demenciával. Anyu mindkét térdében protézis, nehezen mozog.
Néhány évvel ezelőttig apám aktív, erőteljes ember volt. 80 évesen még vígan gondozta a kertet, létrára mászott, fát metszett, ásott, ültetett. Jött-ment, intézkedett, képben volt mindennel kapcsolatban. 82 éves korában lágyéksérvvel operálni kellett. Bevittem a kórházba a kijelölt időpontban, hogy másnap délután műtik. Másnap bementem hozzá, a műtét után. Gondoltam én. Apu viaszfehér arccal, remegve, izzadtan feküdt az ágyában. Elhalasztották a beavatkozást, mert nem stabil a vérnyomása, ugrál a vércukra – mondta az ápolónő. Kiderült, hogy az elmúlt 35 órában a cukorbeteg, idős apám sem gyógyszert, sem ételt nem kapott. Vizet is csak úgy tudott inni, hogy kitámolygott a mosdóba és ott engedett magának. Felelős nem volt. Orvos 4 órányi kutatás után. Nem tudja, mikor műthető, várni kell. Péntek délután van, talán majd hétfőn. Akkor lepődött meg, amikor közöltem: most hazaviszem aput, hétfőn behozom és vele maradok a műtét kezdetéig. Saját felelősségemre, morogta. Úgy, az én felelősségemre. Végül a műtét jól sikerült, de apu soha nem épült fel teljesen. A sérv eltűnt, de az életerő, az aktivitás is vele tűnt. Nem állítom, hogy összefügg az operációval, vagy a körülményekkel, hiszen az agyi érelmeszesedés egy folyamat. Csak azt állítom, hogy akkortól kezdett érezhetően romlani a fizikai és mentális állapota. Innentől én intéztem a vizsgálatokat, gyógyszerfelíratásokat és mindent, ami szükséges.
Az első sokk: 26 különféle gyógyszer. Körzeti orvos: számítógépben a lista az eddig felírt gyógyszerekről. Apu kapja a 20 éve felírt és a különféle szakorvosok által azóta elrendelt gyógyszereket. Az összeset. Az egyik szakorvos nem is tudja (vagy nem érdekli), mit írt fel a másik. A mellékhatások, kölcsönhatások nem fontosak. A körzeti doki asszisztensnője a kórházi zárójelentés alapján gépbe viszi a kiírt gyógyszereket. Az összeset. Abba a gépbe, amiben már évek óta gyűlik az eddig felírt szerek listája is. Aztán csak szólni kell, kinyomtatja a recepteket. Mindet. Nem gond, ha nincs az orvos, a receptek alá vannak írva...” – olvasható a gepnarancs.hu-n.
