Mit ér a beteg, ha magyar?
A címbeli kérdésre kerestek választ azok a szakértők, akik egy fővárosi konferencián azt kutatták, milyen eséllyel jutnak gyorsan, megfelelő orvosi ellátáshoz a hazai betegek. A helyzet több mint szomorú.
Míg a diagnosztizált és kezelt felnőtt onkológiai betegek átlagban 10, a gyermekek 65 további életévre számíthatnak, hangzott el az ELTE Társadalomtudományi Kara Egészség-gazdasági Kutatóközpontjának az AstraZeneca Kft.-vel közösen szervezett, immár hagyományos éves konferenciáján.
A Semmelweis Egyetem II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikája igazgatóhelyettesének szavaiból kiderült, a gyermekonkológiai ellátásba évente 10-15 egy éven aluli, összesen pedig 250-300 új kis beteg kerül, akiknek közel 80 százalékát sikerül meggyógyítani. Dr. Garai Miklós konkrét példán mutatta be, hogy általában egy hónappal a tünet megjelenését követően kerül orvoshoz (házi gyermekorvoshoz) az onkológiai betegséggel érintett gyermek, akinek pontos diagnózisára további 132,7 napot kell várni. Ez utóbbira Szingapúrban például elegendő 37,1 nap… S ez annak ellenére van így, hogy a gyermekgyógyászatban a daganatos betegek ellátása egy lépcsős rendszerben történik – a háziorvostól az út rögtön a gyermekonkológiai centrumba vezet -, míg a felnőttek esetében ugyan ez három lépcsőben zajlik. A gyermekonkológián fogják a betegek kezét, s most azért lobbiznak, hogy a 18 és 23 illetve 25 év közé „öregedett” betegeik még maguk dönthessék el, hogy rosszindulatú daganatos betegségüket a gyermek- vagy a felnőtt ellátásban kívánják-e tovább kezeltetni.
Bár konkrétan várólistákról csak az utóbbi néhány évben beszélünk, ám hiba lenne azt hinni, hogy korábban mindenki pár nap alatt műtőasztalra került. 2007 előtt például – derül ki egy korabeli újságcikkből – csípőprotézis műtétre egy évet, ultrahang vizsgálatra három hónapot kellett várni, oszlatta el a régi szép időkbe vetett hitet Kovácsy Zsombor. Az egészségügyi jogász szerint önmagában nincs semmi baj a várólistákkal, amelyek valamiféle igazságossági elvet testesítenek meg, az „első be, első ki” elvénél még nem sikerült igazságosabbat kitalálni. Más kérdés persze, tette hozzá, a transzplantációs várólista, ahol más szempontokat kell figyelembe venni.
A várólista monitoring rendszer bevezetése után 2008-ban 20 ezren voltak a listán, 2013-ra számuk 72 231-re emelkedett. Ráadásul változatlanul hatalmasak a különbségek, míg a Nyugat-Dunántúlon például 1054, addig országos átlagban valamivel több mint 500 napot kell várni egy térdprotézis beültetésére. Érdekességként említette meg Kovácsy annak a jelentős fővárosi intézménynek a várólistáját, ahol az átlagos várakozási idő 93 nap, ám mindössze három beteg szerepel a lajstromban. Vajon itt miként tartják fenn az operatőr orvosok gyakorlatát? – ironizált az előadó. Arra is hozott példát, hogy egyetlen városon belül is milyen óriási különbségek adódnak. Szolnokon például a megyei kórházban 28, az ugyanitt található MÁV Kórházban viszont már 506 napot kell várni egy csípőprotézis műtétre.
Az utóbbi öt évben – amikor három és félszeresére nőtt a listákon szereplők száma, bár a várakozási idők nem emelkedtek ilyen drámaian – változatlanul nem sikerült megoldani azokat a módszertani hibákat, amelyek miatt az adatok nem összevethetők. Ugyanakkor nem sikerült csökkenteni az intézmények közötti egyenlőtlenségeket sem, holott a központi ellátásszervezés ebből a szempontból kimondottan nagy tartalékokat rejt magában.
Emellett számos kérdés változatlanul nyitott, így például rendezni kellene azokat az ügyeket, amikor a listán szereplő beteg végül eláll az orvosi beavatkozástól, illetve, hogy mi legyen az úgynevezett ablak periódussal, vagyis azzal az esettel, amikor egy gerincműtétet 9 hónapon belül érdemes elvégezni, ám három év a várakozási idő, sorolta Kovácsy Zsombor, aki szerint az erre a célra ígért 5 milliárd forinttal fenntartható „méretűre” kell csökkenteni a listákat. Ezt követően pedig ellátásszervezési eszközökkel szükséges megakadályozni, hogy e regiszterek ismét felduzzadjanak. Feladat továbbá a térségeken belüli illetve a térségek közötti várakozási idők közötti különbségek csökkentése, s garancia kellene arra, hogy adott időn belül – például egy év – megtörténik az ellátás.
A helyzet azonban ennél bonyolultabb, derült ki az egészségügyi szakértő hozzászólásából. Sok beteget ugyanis fel sem tesznek a várólistákra. A másik kínos történet – sorolta Sinkó Eszter -, hogy amikor a szolgáltatókat felkérték, vállaljanak el több kapacitást, azok erősen húzódoztak, mivel nem rendelkeznek elegendő orvossal és szakszemélyzettel. Ráadásul, mivel a műtéteket alulfinanszírozzák, így nem is érdekeltek ezek számának növelésében.
A rendezvényen megjelent, s rövid előadást tartott az egészségügyért felelős államtitkár is, aki szintén szólt a várólistákról. Serkentenék derült ki, ezek tisztítását, így ebbe a koncepcióba tartozóan az egészségpénztár nem fizet azokért a műtétekért, amikor nem jelentik le a várólistáról operált beteget.”Az egészen biztos, hogy a várólisták esetében megoldást kell találni néhány jelenségre” – szögezte le Szócska Miklós. A legfontosabb az ortopédiai műtétek, illetve az onkológiai diagnosztika, s csak ezután következik a catarakta, a szemlencse operációk. Az utóbbi esetében uniós átlagot ér el a műtéti szám, a másik kettőnél azonban be kell avatkozni. Az erőforrásokat tehát ez utóbbiakra koncentrálják, a szakma érdekeltségének megteremtése mellett. A várólistákkal kapcsolatos beavatkozás negyedéven belül várható, közölte az államtitkár.
Áttekintve az egészségügy elmúlt három évét, meglehetősen szigorú diagnózist állított fel előadásában Sinkó Eszter, aki szerint a tulajdonviszonyok drámai átalakítása alapvetően befolyásolta az irányítási rendszert. Hosszúak lettek a döntési utak, s ez nagymértékben meghatározza a hozzáférést. Ebben az új struktúrában az állam – akárcsak a rendszerváltás előtt – „szerephalmozóvá” vált, de negatívumként említette azt is, hogy a rendszerben nincsenek ösztönzők és érdekeltségek, a kezdeményezések felülről érkeznek, s ami alulról jön, azt nem támogatják.
A vendéglátó kutatóközpont vezetője szerint le kell számolni azzal az illúzióval, hogy hatékonyabbá téve az egészségügyi rendszert, annyi megtakarítás keletkezik, amellyel megoldható a szükséglet szerinti ellátás. Az egészségpolitikai döntéshozatal történhetne bizonyítékok alapján is, az egészségnyereség illetve az egészséghatás számításával, a költséghatékonyság, a költségvetési hatás elemzésével, s utólag a döntések felülvizsgálatára is lenne lehetőség, sorolta Kaló Zoltán.
Ennél a módszernél az egyetemi központok, a kutatóintézetek illetve a civil szféra kontrollt gyakorolhatna. Bár a jelenlegi gazdasági helyzetben nyilván kevesebb modern orvosi technológia kerülne befogadásra – tehát igen sok nehéz döntés születne, kevesebb lenne a lobbisták sikerdíja és a politikai kredit – de ha valamit már befogadtak, azt nem kezdenék volumenekkel „lefojtani”, a rászorulók hozzáférnének, így ez önmagában csökkentené a korrupció és a paraszolvencia lehetőségét, s fokozná az esélyegyenlőséget.
Ezzel szemben, amikor „beülnek egy szobába, s eldöntik valamiről, hogy az költséghatékony”, de a határozat felülvizsgálatáról szó sem lehet, s a döntési adatokhoz csak egy szűk kör fér hozzá, annak az ellátásban is meglesznek a következményei. Papíron tehát például 5000 beteget kellene befogadni az adott terápiába, valójában azonban 200 jut hozzá. Innentől kezdve pedig ez a korrupció és a paraszolvencia melegágya. S mivel mindig van volumenkorlát, így bármikor könnyen ki is vonható pénz a rendszerből: „nem tudjuk tartani a kasszát, így 200 beteg helyett csak 100 kapja meg”. Egy ilyen rendszerben a fő cél a rendszer működtetése, s nem a lakosság egészségi állapotának javítása, állapította meg a kutató.
