Lehet irigyelni a kiválóságot, de a Semmelweis nem állam az államban

A kardiológiát Európa tévesen megoldott problémának tekintette

A Magyar Kardiológusok Társaságának balatonfüredi éves konferenciáján Ön arról beszélt, hogy a politika az elmúlt évtizedben tévesen megoldott problémaként kezelte a szív- és érrendszeri betegségeket. Ez meglehetősen kemény kritika volt. Miért most fogalmazott ilyen élesen?

Ez a kritika nemcsak Magyarországra vonatkozik, hanem egész Európára. Az Európai Kardiológus Társaság – amelynek alelnöke és elnökjelöltje is voltam –, évek óta próbálja napirenden tartani a kérdést. Az elmúlt harminc évben valóban óriási fejlődés történt a kardiológiában, csökkent a halálozás, javult a diagnosztika és a kezelés eredményessége. Emiatt sok döntéshozó hajlamos volt azt gondolni, hogy a probléma megoldódott. Eközben a valóság az, hogy az Európai Unióban a halálozások 37 százalékáért továbbra is a kardiovaszkuláris betegségek felelősek, Magyarországon pedig ez az arány még mindig közelíti az 50 százalékot. Ahogy Kelet-Európa felé haladunk, a helyzet jellemzően romlik.

Mit javasoltak a helyzet orvoslására?

Tavaly december 4-én, az Európai Unió új kardiovaszkuláris fókuszprogramjának elfogadását követően a Magyar Kardiológusok Társasága – népegészségügyi szakemberek és több társszakma bevonásával – elkészített egy átfogó magyar stratégiai tervet. Ezt eljuttattuk a Belügyminisztériumba és az egészségügyi államtitkárságra. Ez nem egyszerűen egy szakmai anyag, hanem egy olyan program, amely az elsődleges megelőzéstől a szűréseken és korai diagnózison át a gondozásig és rehabilitációig az egész rendszert próbálja egységben kezelni. Várjuk, hogy mindez milyen formában épülhet be a jövőbeli, új egészségpolitikai tervezésbe.

Ugyanakkor a hazai eredmények továbbra sem jók. Miért nem sikerült előrébb jutni az elmúlt másfél évtizedben?

Előrébb jutottunk, csak nem annyit, amennyit szerettünk volna. A legégetőbb hiányosság azonban nem az akut ellátásban van. Az infarktusregiszter adatai alapján egyértelműen kijelenthető, hogy az akut infarktus kórházi kezelése ma ugyanolyan sikeres, mint például Svédországban. A problémák akkor kezdődnek, amikor a beteg hazamegy. A rehabilitáció, a másodlagos prevenció, a gondozás és az egészségtudatosság területén már jelentős a lemaradásunk. Úgy tűnik, nem tudjuk kellő erővel meggyőzni a betegeket arról, hogy egy infarktus után az életmódváltásnak, a gyógyszerszedésnek és a rendszeres kontrollnak mennyire kiemelkedő szerepe van.

Úgy véli, hogy ez elsősorban a páciensek és nem az ellátórendszer hibája?

Ez ennél összetettebb kérdés. Egy jól működő nemzeti kardiovaszkuláris stratégia egyszerre épül a lakosság oktatására, a szűrésre, a betegellátásra és az egészségtudatosság fejlesztésére. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, a rendszer nem képes az elvárásainknak megfelelő eredményt elérni.

Milliárdos kutatások és egyéves várólisták

A konferencián arról is beszélt, hogy vannak szakrendelők, ahol alapvető kardiológiai diagnosztikai eszközök hiányoznak, és egyes vizsgálatokra akár egy évet is várhatnak a betegek. Eközben az egyetem irányításával zajló Nemzeti Kardiovaszkuláris Laboratórium programban több mint 5,6 milliárd forintos támogatást kapott a szakterület. Mire költötték el a pénzt, ha ezt végül a beteg nem érzi meg?

Itt komoly fogalmi félreértés van. A nemzeti laboratórium nem betegellátási projekt volt, hanem tudományos kutatási program. Olyan területekkel foglalkoztunk, mint a szívelégtelenség speciális, beültethető eszközökkel történő kezelése, a Marfan-szindrómások genetikai szűrése vagy új sejtszintű gyógyszercélpontok azonosítása. Emellett felépült egy teljesen új állatkísérletes laboratórium is Herceghalmon. Ez a program a kutatásról szólt, nem pedig a napi járóbeteg-ellátás finanszírozásáról, ugyanakkor szükséges volt ahhoz, hogy a napi betegellátási gyakorlatban is eredményesebbé váljon ez a terület.

Értem, de a beteg ebből mikor lát valamit? Amíg Önök a herceghalmi laboratóriumban mikro-RNS szintű kutatásokat végeznek, addig a valóságban a Semmelweis Egyetem által nemrég átvett gödöllői szakrendelőben – ahogy Ön is említette – nem volt működő szívultrahang.

Vannak olyan eredményeink, amelyek azonnal beépülnek a napi klinikai gyakorlatba. Például a képalkotó rendszerekkel támogatott szívsebészeti műtéttervezés vagy a strukturált, mesterséges intelligenciával feldolgozható adatok használata már a mindennapok része. A gyógyszerkutatás hasznosulása persze akár egy évtized is lehet. A gödöllői szakrendelőnél már a kezdetekkor láttuk a hiányosságokat, és fokozatosan erősítjük az infrastruktúrát és a humánerőforrást. Éppen a napokban adtunk át egy új, nagyteljesítményű, részletgazdagabb képek készítésére alkalmas szívultrahang készüléket. A várólisták problémája nem a kutatásból fakad.

Hanem?

Vegyünk egy egyszerű példát. Egy szívultrahang-vizsgálat után az intézmény körülbelül ötezer forint finanszírozást kap. Egy megfelelő készülék ára 18-30 millió forint, kell hozzá asszisztens, magasan képzett szakorvos, egy korrekt vizsgálat pedig húsz-harminc percet vesz igénybe. Ez egy összetett folyamat, amelyhez nem elég csupán a gép beszerzése, nehéz fenntartható módon elegendő kapacitást létrehozni. Ahhoz, hogy a várólisták érdemben csökkenjenek, a humánerőforrás és az infrastruktúra mellett a finanszírozási oldalt is rendezni kell. A mi példánkat nézve egy olyan finanszírozási reformra van szükség, hogy egy szívultrahang vizsgálat legalább nullszaldósan elvégezhető legyen. Jelenleg minden ilyen vizsgálat veszteséget termel az egyetem számára.

Nem vagyont kaptunk, hanem feladatot

Az elmúlt években a Semmelweis Egyetem a magyar egészségügy történetének egyik legnagyobb centralizációs folyamatát hajtotta végre. Az egyetemi modellváltás óta több, korábban önálló országos intézet került az egyetemhez. A kritikusok szerint ezzel a Semmelweis lassan „állammá válik az államban”, miközben megszűnik az a modell, amelyben az országos intézetek nemcsak betegellátó helyként működtek, hanem egy-egy szakma országos módszertani központjai voltak, koordinálták a hálózatot és szakmai támaszt jelentettek. Nem tart attól, hogy az integráció végső soron éppen azt a szakmai többletet számolja fel, ami miatt ezek az intézetek országos központokként létrejöttek?

Én ezt a kritikát nem tudom értelmezni, vitatkoznék vele. Hasonló integrációk korábban a vidéki egyetemeken, illetve a Haynal Imre Egyetem és a SOTE egyesítésekor is komoly vitákat váltottak ki, az idő azonban azt mutatta, hogy ezek a folyamatok erősítették az orvosképzést és a betegellátást. A Semmelweis Egyetem nem állam az államban, hanem Magyarország vezető orvos- és egészségtudományi egyeteme. A modern egészségügyben a szakmai protokollokat nem egy országos intézet határozza meg, hanem a szakmai társaságok és a különböző szakértői grémiumok. Ez a nemzetközi gyakorlat. A teljesítményünket pedig a számok igazolják. A Semmelweis Egyetem a 2019-es szinthez képest 14 százalékkal növelte betegellátási teljesítményét, az ország betegellátásának közel 10 százalékát végezzük, miközben az országos adósságrendezési forrásoknak mindössze körülbelül egy százalékát kaptuk.

Régóta keringtek olyan hírek, hogy a Semmelweis Egyetem megpróbálja integrálni az Országos Onkológiai Intézetet és a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézetet is. Valóban napirenden volt ilyen terv?

Volt olyan szándékunk, hogy az onkológiai ellátással bővítsük a portfóliónkat. Az onkológia ma már egy rendkívül komplex, önálló diszciplína, amely a diagnosztikától a műtéteken és gyógyszeres kezeléseken át a sugárterápiáig teljes ellátási láncot igényel. Egy ilyen terület természetes módon illeszkedik egy komprehenzív orvos-egészségtudományi egyetem stratégiájába.

Miért nem valósult meg végül az integráció?

Mert erről a döntésről végül nem született kormányzati vagy fenntartói határozat. A szándék és az előzetes gondolkodás megvolt, de a folyamat nem jutott el a megvalósításig. A GOKVI beolvasztása viszont nem került szóba.

Az integrációk kapcsán visszatérő kritika, hogy ezek a folyamatok nem kizárólag a betegellátás vagy az oktatás fejlesztéséről szóltak, hanem jelentős vagyonkoncentrációval is jártak. Az érintett intézetekhez jelentős értékű ingatlanállomány, speciális eszközpark és költségvetési források tartoztak, amelyek az integrációval kikerültek a közvetlen állami fenntartásból, és az alapítványi működésű egyetemhez kerültek. A bírálók szerint ezzel olyan közvagyon összpontosult az egyetemnél, amely felett már nem ugyanaz a közvetlen állami kontroll érvényesül, mint korábban. Miként értékeli azt a véleményt, miszerint az integrációk hátterében legalább részben vagyonkoncentrációs szempontok is meghúzódtak?

Ez méltatlan állítás. A Semmelweis Egyetemnek nincsenek kastélyai, nincsenek földjei, vagy befektetési ingatlanjai. Olyan infrastruktúránk van, amelyben oktatunk, kutatunk vagy gyógyítunk. Az integrált intézmények ráadásul súlyosan veszteségesek voltak, tehát nem vagyont kaptunk, hanem feladatot. Az integrációt követően folyamatos fejlesztések zajlanak ezekben az intézetekben. Az Amerikai úti idegsebészeti klinika például nemzetközi minősítéseket szerzett, rekordszámú stroke-beavatkozást végez, és jelentős infrastrukturális fejlesztéseken ment keresztül.

A traumatológia és az ortopédia: elhalasztott döntés

Információink szerint a Semmelweis Egyetem szenátusának legutóbbi ülésén napirendre került volna az Ortopédiai és a Traumatológiai Klinika összevonása, végül azonban nem terjesztette elő döntésre a kérdést. Miért?

Csupán halasztás történt, mert úgy döntöttünk, hogy megvárjuk az új egészségpolitikai irányokat és a várólisták csökkentésével kapcsolatos terveket. A végleges szervezeti döntést a finanszírozási és ellátásszervezési környezet ismeretében hozzuk majd meg.

Nem jelent kockázatot, hogy az integrált klinikán a jobban tervezhető és finanszírozható ortopédiai ellátás háttérbe szoríthatja a folyamatos készenlétet igénylő traumatológiát? Ez nem a magánellátást erősíti az egyetemen?

Ez az állítás egész egyszerűen nem igaz. A két szakma már ma is szorosan együttműködik, közös infrastruktúrát használ, és számos ponton egymásra van utalva. Nem arról van szó, hogy az egyik terület a másik rovására fejlődne, hanem arról, hogyan lehet a rendelkezésre álló kapacitásokat a lehető leghatékonyabban megszervezni, és rövidíteni a várólistákat.

A Semmelweis Premium pedig az egyetemi betegellátásunk kevesebb mint 1 százalékát teszi ki. A fennmaradó több mint 99 százalék tisztán közfinanszírozott ellátás. Nincs szó semmiféle kapacitáselszívásról a magánszféra javára. Mi nem a magánellátást végezzük nagyban, hanem a hazai közellátás gerincét adjuk.

Semmilyen konfliktust nem látok az új miniszterrel

Az új egészségügyi miniszter, Hegedűs Zsolt pályája szorosan összefonódott azzal a szakmai mozgalommal, amely az elmúlt években a hálapénz felszámolásának és az orvosi hivatás etikai megújításának egyik legfontosabb motorja volt. Lapunknak adott interjújában úgy fogalmazott: a hálapénz kivezetése történelmi fordulat volt, ugyanakkor a rendszer kulturálisan még nem dolgozta fel teljesen a következményeit, és a paraszolvencia bizonyos formái tovább élhetnek a magán- és közellátás határterületein. Ön az ország legnagyobb klinikai rendszerének vezetőjeként stabilnak látja ma a hálapénz nélküli modellt a Semmelweis Egyetemen és a magyar egészségügyben?

A hálapénz törvényi tiltását az elmúlt évtized egyik legfontosabb egészségpolitikai eredményének tartom. Már klinikai rektorhelyettesként is azt képviseltem, hogy a paraszolvencia torzítja a betegellátást, igazságtalan helyzeteket teremt, és nem összeegyeztethető a modern, csapatmunkára épülő orvoslással. A Semmelweis Egyetemen már a hálapénzt tiltó országos törvényt megelőzően, 2020-ban elfogadott új Etikai Kódexünkben is zéró toleranciát hirdettünk a paraszolvenciával szemben.

Ugyanakkor a hálapénzt nem lehet pusztán tiltással megszüntetni. Ehhez szükség volt az orvosi bérek rendezésére és egy olyan átlátható rendszer kialakítására is, amelyben a betegek biztosak lehetnek abban, hogy ugyanazt a magas színvonalú ellátást kapják akkor is, ha nem tesznek borítékot az orvos zsebébe. A Semmelweis Egyetemen ma a hálapénznek nincs helye, és azt látom, hogy az új orvosgeneráció már úgy lép pályára, hogy ez a működési forma számára ismeretlen.

Az új tárcavezető transzparenciát, a teljesítményalapú finanszírozást és az állami kontroll erősítését hirdette meg. Nem tart attól, hogy ez összeütközésbe kerül az egyetem autonómiájával?

Semmilyen konfliktust nem látok. Én pontosan azt hallottam a minisztertől, hogy nála a beteg áll a középpontban, ezzel pedig teljes mértékben egyetértek. Az egyetemek autonómiája nem azt jelenti, hogy azt csinálunk, amit akarunk. A közfinanszírozott ellátás szabályait az állam határozza meg, mi pedig ezek szerint működünk.

Partner lesz a Semmelweis az új reformokban?

Természetesen. A teljesítményalapú finanszírozás, az átláthatóság, a minőségmérés és a nagy centrumok erősítése olyan célok, amelyekkel egyet tudok érteni. Amikor majd találkozunk a miniszterrel, bemutatjuk egyetemünk eredményeit, és megkérdezzük, melyek azok a feladatok, amelyekben kiemelten számít ránk. Úgy gondolom, a céljaink közösek: jobb betegellátás, rövidebb várólisták és magasabb minőség.

Kritikusai szerint az egyetem mára olyan nagyra nőtt, hogy méretéből adódóan egyre bürokratikusabbá és nehézkesebbé válik, így a helyi szakmai problémák könnyen elvesznek a központi döntéshozatalban. Nem lett az egyetem egy olyan mamutszervezet, amelyet egyre nehezebb irányítani?

A Semmelweis Egyetem nem egy mamut, hanem egy friss adaptációra képes, erőforrásait folyamatosan átcsoportosítani tudó, rugalmas hálózat. Lehet kritizálni, lehet számon kérni rajta az eredményeket, de a célunk minden területen ugyanaz: a kiválóság – és ezt a teljesítményünk alapján kell megítélni.

„Állam az államban” biztosan nem vagyunk. Irigyelni lehet a kiválóságot, de attól még a számok makacs dolgok.