Hegedűs Zsolt: A szőnyeg alá söprés gyakorlatát akarom felszámolni

2015-ben beszélgettünk először. Amit akkor a transzparenciáról, a minőségi kontrollról, a betegvélemények fontosságáról mondott, abban a mai napig konzekvens. Van viszont valami, amiben nem volt következetes. Tudja mi az?

A kórházi fertőzésekről és a kézmosás fontosságáról is beszélgettünk. Abban is konzekvens maradtam. Nem tudom, mire céloz.

Amikor arról kérdeztem, miért jött haza, azt mondta szeretné hazahozni azt a tudást és szemléletet, amit kint tanult. Rászán erre minimum 3-4 évet, és ha nem sikerül, legfeljebb visszamegy operálni. Most, 11 évvel később mégis itt ülünk. Miért maradt?

Az eszem miatt mentem ki, de a szívem miatt jöttem haza – a családom és édesanyám tartott itthon. A Covid-pándémiát leszámítva végig jól működő, kétlaki életet tudtam élni. Hat hetet itthon töltöttem, kettőt Angliában. Ez a ritmus tartotta meg az egyensúlyt.

Új minisztérium, új finanszírozás

Mik lesznek miniszterként az első törvényjavaslatai?

Nem vesztegethetjük az időt, mert a magyar egészségügy a strukturális összeomlás szélén áll. Az első és legfontosabb törvényalkotási feladatunk az önálló Egészségügyi Minisztérium felállítása, mert véget kell vetni annak a korszaknak, amikor ezt a stratégiai ágazatot rendőri szemlélettel vagy mellékfeladatként irányítják. Zajlik a szolgálati jogviszony törvény felülvizsgálata és a kritikus pontok gyors rendezése a szakmával közösen, és előre lépünk annak érdekében is, hogy a tervezett új háttérintézmények minél előbb felálljanak törvényileg és szervezetileg egyaránt. Az egészségügynek saját költségvetési és politikai súlyt kell adnunk, a kormány vállalása, hogy minden évben plusz 500 milliárd állami költségvetési forrást biztosít az egészségügyi ágazatnak
 
Ha már említi az 500 milliárdot. A Tisza pénzügyminisztere, Kármán András azt mondta, módosítani kell az idei, még az előző kormány által elfogadott költségvetést. Ebből már megérkezik ez a plusz forrás az ágazatba, vagy csak jövőre számolhatunk ezzel?

Az első feladat a valós pénzügyi helyzet feltérképezése, a vállalt kötelezettségek és a hiány pontos átvilágítása, a pénzügyminiszter is jelezte, hogy nehéz költségvetési helyzetet veszünk át. Pótköltségvetésre és kiigazításra lesz szükség, a jövőben pedig visszaállunk az őszi parlamenti benyújtásra. A cél nem a fűnyíróelvű megszorítás, hanem a pénzügyi egyensúly és az átlátható, rendeleti helyett parlamenti kontroll alatt működő büdzsé. Remélem, a mozgástér engedi majd, hogy az egészségügy minél előbb hozzájusson a megígért plusz forrásokhoz, főleg az EU-s felzárkóztatási alapból történő pénzek lehívásával.

Mikortól kell ismét kötelezően tagdíjat fizetniük azoknak az orvosoknak, akik 2023-ban nem léptek be újra a Magyar Orvosi Kamarába (MOK)?

Az első száz napban a MOK visszakapja a kötelező tagságát. Ez nem is kérdés. Visszaadjuk a kamarának a regisztrációt, a licencrendszert és mindazt az autonómiát, amit elvettek tőlük három évvel ezelőtt. Természetesen megmarad a törvényességi felügyeleti jogom, de mi partnerként tekintünk a hivatásrendre, nem ellenségként. Ami az orvosi kamarával történt, az egy három nap alatt lezavart koncepciós per. Vérlázító volt látni, ahogy hazugságokra alapozva, füstös szobákban eldöntötték, hogy elnémítják a szakma hangját, mert kényelmetlen volt a hatalomnak, amikor a betegbiztonságért és a minőségi ellátásért szólaltak fel. Azért vették el a kötelező tagságot, hogy finanszírozási úton ellehetetlenítsék a hivatásrendet, de harmincháromezer orvos nem hagyta magát.

Az etikai önrendelkezést azonban más alapokra helyezné, mint korábban működött. Hogyan?

Modernizálni fogjuk az ügyrendet. Szeretnék az igazságügyi miniszterrel közösen egy olyan független, egészségügyi-bírósági testületet felállítani, mint ami Angliában is működik, mert az tarthatatlan, hogy a bíró, az ügyész és az ügyvéd egy személy legyen. Amíg ez a rendszer feláll, addig a kamara a régi rend szerint viszi tovább az ügyeket, de a célunk ebben is a teljes transzparencia.

Ne hibáztató, hanem tanuló rendszerünk legyen

Új hivatali struktúrát is előrevetített. Mi adja majd az új rendszer szakmai gerincét?

Két új, független intézménnyel rakjuk le ennek alapjait. Az brit CQC mintájára létrehozzuk az Egészségügyi Minőségellenőrzési Hatóságot, amely a minisztériumtól függetlenül fogja ellenőrizni az ellátást, valamint a Magyar Klinikai Kiválóság- és Irányelvközpontot, hogy ne politikai lobbik, hanem egységes szakmai protokollok diktálják a gyógyítás rendjét. Törvényben fogjuk rögzíteni a betegek jogait is egy teljesen új szinten. Bevezetjük az úgynevezett „Duty of Candour”-t, azaz az őszinteség kötelezettségét.

Mit jelent ez pontosan? Hogy hazudni pedig nem szabad?

Ha az ellátás során hiba vagy szövődmény történik, azt az intézményekben orvosnak és az intézménynek törvényi kötelessége lesz erről őszintén tájékoztatni a beteget és családját. Emellett kötelezővé tesszük a betegelégedettség mérését és annak nyilvános publikálását minden intézményben. A szőnyeg alá söprés gyakorlatát akarom felszámolni, ami belülről rohasztja a rendszert. Mindennek nem az a célja, hogy bűnösökre mutassunk rá, hanem az, hogy mindenki tanuljon az elkövetett hibákból. Hogy ne hibáztató, hanem tanuló rendszerünk legyen.

Nem a háziorvos ellen, hanem vele együtt

A miniszterjelölti expozéjában Ön is elmondta, hogy a legégetőbb orvoshiány az alapellátásban van. Hogyan kerítenének orvosokat a leginkább deprivált körzetekbe? Van konkrét tervük a járási egészségközpontok mintájára?

Az alapellátás megmentése érdekében törvényt alkotunk a háziorvosi rendszer újjászervezéséről, létrehozva 164 integrált területi centrumot (Integrált Egészségügyi és Szociális Centrum – IESZC). Ez a csomag az alapja a Tisza Párt Hugonnai Vilma Programjának. Nem felülről ráerőltetett központosításról van szó, a cél az, hogy a háziorvos ne egyedül, elszigetelten, egy 50 éve változatlan struktúrában próbáljon megoldani mindent a prevenciótól a betegút-szervezésig.

A korábbi koncepciókkal ellentétben mi nem a járási határokból indultunk ki, mert azok népességszáma rendkívül egyenetlen. Egységes, 55-60 ezer fős átlagos ellátási körzetekben gondolkodunk – a végleges térképet a lakosságszám, a betegségteher, a betöltetlen praxisok és a közlekedési elérhetőség alapján rajzoljuk meg. Egy-egy ilyen kistérségi centrumban a háziorvosok, szakdolgozók, gyógytornászok és szociális munkások koordinált teamben dolgoznak majd. Ez a modell a fiatal orvosok számára is vonzó, mert nem kell teljes vállalkozói kockázatot és adminisztrációs terhet vállalniuk, hiszen mögöttük áll egy helyettesítési rendszer és a kiszámítható finanszírozás.

Az integrált centrumok terve viszont komoly félelmet kelt a szakmában. Mi lesz a háziorvosok féltve őrzött praxisjogával? Államosítás jön, vagy kényszer-társulás?

Nem lesz sem kényszerű államosítás, sem praxisfelszámolás, a praxisjog intézménye megmarad. A területi egészségügyi és szociális szolgáltatók gazdasági és szervezeti autonómiája nem sérül, az IESZC nem veszi át a tulajdonosi vagy vállalkozási státuszokat. A kapcsolat funkcionális, koordinatív és szolgáltatás-alapú lesz.

A fokozatosság elvét követjük: az első időszakban az üres praxisok összevonásával és megerősítésével kezdünk. A második lépésben a gazdaságilag vagy szakmailag nehezen fenntartható kis praxisok önkéntes, konszenzusos társulását ösztönözzük, és csak ezután jönnek létre a térségi központi rendelők. Nem a háziorvos ellen, hanem a háziorvossal együtt, adatokra és szakmai konszenzusra építve szervezzük át a rendszert.

Közpénzből egészség, nem magánprofit

A Tisza egészségügyi programjában 2027 végére vállalták, hogy fél évre csökkenti a műtéti, és két hónapra a járóbeteg-várólistákat. Hogyan?

Csípő- és térdspecialistaként pontosan látom a várólisták okait. Angliában megtanultam, hogy a műtéti idő a legdrágább, nálunk viszont rengeteg elvész a rossz szervezés és az adminisztráció miatt. Ha a digitalizációval tehermentesítjük az orvosokat, javítjuk a műtők kihasználtságát és megfelelő ösztönzőket biztosítunk, változatlan létszám mellett is akár 30 százalékkal több beteget tudunk megoperálni.

Ehhez az is kell, hogy a biztosító ne csak egy kifizetőhely legyen, hanem oda irányítsa a pluszforrásokat, ahol hatékonyan és jó minőségben dolgoznak. A hátralék ledolgozása érdekében – ha szükséges – szombaton is nyitva tartjuk a műtőket. Emellett speciális műtéti központokat, úgynevezett hubokat létrehozása is egy jó alternatíva a tervezett műtéti beavatkozásokra, hogy a sürgősségi ellátás ne bénítsa meg a menetrendet. Ha az állami rendszerben ennek ellenére is elakadás van, egyértelműen szabályozott keretek között a magánegészségügyi kapacitások időszakos bevonása is megfontolásra kerülhet, de ennek alapfeltétele, hogy ez a betegnek egy forintjába sem kerülhet. Közpénzből egészséget és gyors ellátást vásárolunk, nem magánprofitot. A transzparencia jegyében a várólisták tisztítását már az első hónapban elkezdjük, hogy tiszta, valós adatokkal dolgozhassunk. 2027-re azt akarjuk elérni, hogy ne a pénztárca vastagsága, hanem a beteg állapota döntse el, ki kerül sorra.

Az Ön programja rendkívül erősen épít adatokra, minőségmérésre, az egészségügy digitális rendszerei viszont jelenleg töredezettek, sokszor nehezen használhatók és az intézmények között sem interoperábilisak. Reálisan mennyi idő alatt lehet olyan adatminőségű rendszert felállítani, amire a valódi teljesítményalapú egészségpolitika felépíthető?

Két-három év biztosan, az első év a stabilizálásról és az alapok rendbetételéről szól, a második-harmadik évben pedig már a mérhető fejlesztéseknek kell megjelenniük. Mivel ez nem mellékprojekt, hanem a megújulás kulcsa, külön digitális egészségügyi államtitkárságot hozunk létre. A mesterséges intelligencia óriási lehetőség, de csak akkor, ha mögötte strukturált, hiteles, szabványosított adatok vannak. Megerősítjük a regisztereket, fejlesztjük az EESZT-t, az ÁTR-t és a betegoldali szolgáltatásokat. A cél az adminisztráció csökkentése, a gyorsabb betegút és a mérhetően jobb ellátás.

Tervezi a köz- és magánellátás közötti viszony tisztázását azzal, hogy az orvosoknak választaniuk kell a kettő között? Vagy marad a jelenlegi kettős praxis, csak erősebb ellenőrzéssel?

Nem gondoljuk, hogy a teljes tiltás jó megoldás lenne. Olyan szabályozásra van szükség, amely védi a betegek érdekeit, átlátható viszonyokat teremt, de nem teszi működésképtelenné a rendszert. Érdemes megnézni azokat a nemzetközi jó gyakorlatokat, ahol a köz- és a magánellátás együttélése világos játékszabályok mellett jól működik.

A legfontosabb elsődleges célunk az állami rendszer megerősítése és fejlesztése. Egy olyan közfinanszírozott ellátást szeretnénk, amely rövidebb várólistákkal, jobb munkakörülményekkel és kiszámítható finanszírozással valódi, minőség⁸i versenytársa a magánegészségügynek. A magánszférát nem tiltani kell, hanem szabályozni. El kell érnünk, hogy a betegnek ne az legyen az érzése, hogy az állami rendszerből szándékosan a magánellátás felé terelik; időben, biztonságosan és méltó körülmények között kell hozzájutnia a közellátáshoz.

Kísért még a hálapénz, de érkezik a rendszerváltás

A hálapénz kivezetése történelmi fordulat volt, de sokan azt mondják, hogy a rendszer kulturálisan nem dolgozta még fel a következményeit. Stabilnak látja ma a hálapénz nélküli modellt?

Ebben a kérdésben nem ismerek kompromisszumot. A kamara Etikai Kollégiumának korábbi elnökeként magam is annak a vezetésnek a tagja voltam, amelyik kezdeményezte a hálapénz lebontását, mert láttuk, hogyan mérgezi meg az orvos-beteg kapcsolatot és az egész egészségügyet.

Technikailag stabil a rendszer, de a hálapénz szelleme ma is itt kísért, mert az elhibázott szabályozás miatt a paraszolvencia részben átalakult. Sokszor a beteg kifizeti a magánkonzultációt, hogy egyáltalán bejusson az ellátásba, de a műtétet már nem tudja megfizetni a magánszférában. Ezt a „kígyózó mozdulatokkal” fenntartott kiskapurendszert meg fogjuk szüntetni. Olyan modellt építünk, ahol a szakmai minőség és a tisztességes megbecsülés motiválja az orvost, nem a boríték. Számomra ez nemcsak szakpolitika, hanem személyes hitvallás is.

A magyar egészségügy évtizedek óta egy túlélésre berendezkedett, erősen hierarchikus kultúrában működik. Nem tart attól, hogy a végeken dolgozók – akik belekövültek a paternalista, hiánygazdálkodási reflexekbe – személyesen képtelenek lesznek alkalmazkodni az Ön által tervezett transzparenciához, minőségkontrollhoz és betegjogokhoz? Megbukhat ezen az egész?

Az egészségügyben is eljött a valódi rendszerváltás ideje, ami elsősorban szemléletváltást jelent. Tisztában vagyok vele, hogy a feudális, hierarchikus működés lebontása nem megy egyik napról a másikra, és lesznek ellenérdekek, nehéz viták. Ugyanakkor azt látom, hogy a fiatalabb generációk és a középgeneráció jelentős része már pontosan ezt várja: átláthatóbb, szakmaibb és betegközpontúbb működést.

A transzparencia és a valós, ellenőrizhető adatok önmagukban is kényszerítő erővel bírnak majd. Ha világosan látjuk a rendszer torlódásait és kapacitáshiányait, nem lehet a régi reflexek szerint működni. Ehhez viszont az is kell, hogy a szakmai szervezetek valódi autonómiát kapjanak, az ágazatirányítás pedig ne felülről, politikai logika alapján, hanem konstruktív partnerségben dolgozzon velük. Végül, de nem utolsósorban: a betegjogokat és a betegek hangját tettekben is meg kell erősítenünk. A rendszer nem működhet tovább úgy, hogy a döntésekből pont azok maradnak ki, akikről az egész szól.

A rendszer egyik fő korlátja számos ponton a humánerőforrás-hiány. Hogyan oldja fel ezt az ellentmondást?

Ez a legnehezebb kérdés, és ne legyenek illúzióink, az orvos- és szakdolgozóhiány az a fal, aminek ma minden megújítás nekimegy. Az ellentmondást úgy oldjuk fel, hogy végre az emberekbe fektetünk. Az első lépés a szakdolgozói bértábla azonnali rendezése, mert nem nézhetjük tétlenül, hogy kiváló ápolóink a szupermarketek kasszáiban kössenek ki. Olyan életpályamodellt hozunk, amely elismeri és megbecsüli a tapasztalatot – elfogadhatatlan, hogy egy harminc éve a betegágy mellett álló szakember ugyanannyit keressen, mint egy pályakezdő. A szakdolgozói kamarával, egyes szakszervezettel már megkezdtük a közös munkát.

A bérrendezés mellett elengedhetetlen a parancsuralmi rendszer és az egzisztenciális félelem felszámolása. Sorra kapom az üzeneteket Angliából, Németországból és a hazai pályaelhagyóktól: „Zsolt, ha tényleg ez a szemlélet jön, visszajövünk.” Ezt a tüzet kell felélesztenünk jogbiztonsággal, mobilitási ösztöndíjakkal és rugalmas munkaidővel. A forrásokat a beszerzések rendbetételével teremtjük elő, a pénz mellé pedig olyan etikus, transzparens környezetet biztosítunk, ahol a dolgozó érzi, hogy számítunk rá.

A kétharmados győzelem után az egészségügyben is sokan attól tartanak, hogy politikai alapon indulnak vezetőcserék. Izgulhatnak a kórházak menedzsmentjei?

Nem bizonytalanságot akarunk kelteni, de őszinteséget várunk. Az első hatvan napban minden intézményvezetőtől transzparens leltárt kérünk arról, mit örököltünk. Aki szakmai alapon, tisztességesen vezette az intézményét, annak nem kell izgulnia. Véget vetünk a parancsuralmi irányításnak, visszaadjuk a kórházi menedzsmentek önállóságát, és támogatjuk a ma még elfojtott szakmai műhelyeket, hogy a vezetők ne egzisztenciális félelemben dolgozzanak.

De kertelni sem szeretnék. Azoknak, akik politikai lojalitásból asszisztáltak a szakma leépítéséhez vagy a kamara beszántásához, van okuk az aggodalomra. A gyanús beszerzéseket és a covid-időszak ügyleteit ki fogjuk vizsgálni. A váltás a szakmaiság és az etika mentén történik: aki a minőségi betegellátást szolgálja, az partnerünk lesz, de aki a politikai lojalitást a hivatása elé helyezte, annak az új rendszerben nem lesz helye. Miután elkészült a tisztességes leltár, lépésről lépésre kezdjük újraépíteni a magyar egészségügyet.

Azt mondta, lekerül a szájzár az orvosokról és az intézményvezetőkről. Már most látszik, hogy amint ez megtörténik, elkezdenek felszínre kerülni a rendszer mindennapi működési zavarai — leromlott osztályok, elektromos hibák, eszközhiány, pszichiátriai osztályokon megjelenő patkányok, vagy éppen az, hogy dolgozók saját pénzből vesznek alapfelszerelést. Nem tart attól, hogy a nyilvánosságra ömlő, azonnali beavatkozást követelő problémák teljesen elszívják majd a politikai és pénzügyi fókuszt a nagyobb strukturális reformoktól?

Az elején biztosan sok tűzoltásszerű feladatunk lesz, de a napi krízisellátást is egy nagyobb stratégiai keretbe illesztjük. Nem fogjuk feláldozni a hosszú távú céljainkat a pillanatnyi kényszerek miatt. Lépésről lépésre megyünk előre; kemény munkára készültünk, de nem tévesztjük szem elől a rendszerszintű átalakítást. A nyilvánosságra kerülő problémákat nem botrányként, hanem diagnózisként fogjuk kezelni.

A Dunaparton vagy a Parlament lépcsőjén táncoló politikus képe sokakban megmaradt. Miniszterként mi lenne az a pont a ciklus végén, amikor úgy érezné, hogy van oka hasonlóképpen ünnepelni?

Akkor tekinteném sikeresnek a munkánkat, ha négy év múlva a betegellátás hiteles és nyilvános minőségi mutatói egyértelmű javulást mutatnának. Konkrétan azt szeretném látni, hogy tisztábbak a kórházak, rövidebbek a várólisták, csökken a kórházi fertőzések száma, javulnak a szűrési eredmények, és gyorsabban érkeznek ki a mentők. Ezek olyan kézzelfogható változások, amelyeket a betegek is érezni fognak. Az egészségügyben persze soha nem lehet hátradőlni, de a célom az, hogy a ciklus végére egy olyan, adatokra és visszacsatolásra épülő háttérrendszerünk legyen, amelyet már sokkal könnyebb folyamatosan finomhangolni és továbbfejleszteni. A végén nem az lesz a fontos, hány fejleszést írtunk le papírra, hanem hogy a betegek érzik-e: végre működik a rendszer.