Kincses: Rossz az egészségügy érdekérvényesítő képessége
A különalkuk országa vagyunk, mondja a Vasárnapi Híreknek adott interjúban Kincses Gyula egészségpolitikus, exállamtitkár.
– Európa-szerte nálunk a legelégedetlenebbek az emberek az egészségüggyel. Az egészségügy rendbetételéért szervezett tüntetések mégsem visznek tízezreket az utcára. Vajon miért van ez így?
– Az egészségügynek mint ágazatnak az érdekérvényesítő képessége nagyon rossz. Ugyanakkor az orvoselit informális befolyásoló képessége nagyon nagy, hiszen minden politikusnak, polgármesternek van anyukája, felesége, anyósa, akit kezelni kell. Ráadásul a kórház helyi politikacsináló tényező: ha bezárják, bukik a polgármester. Ezért tipikus az a hozzáállás, hogy igen, kell reform, be kell zárni intézményeket, de nem az enyémet. A beteg meg fél, hogy még ezt is elveszíti, ha reform jön. A különalkuk országa vagyunk – ezért él túl mindent a hálapénz is. A kérdés az, hogy van-e ez ellen ható konzekvens erő. Van-e ciklusokon átívelő egészségpolitika, amiről elhisszük, hogy utána jobb lesz? Nálunk régóta nincs.
– Soha nem is létezett ciklusokon átívelő egészségpolitika?
– Csak bizonyos fokig. Ahhoz képest, hogy mekkora volt a politikai fordulat ’90 és ’91 között, az egészségpolitikában a Kádár-rendszer vége és az Antall-kormány között meglepően nagy volt a folytonosság. Az Antall-kormány sok tekintetben a Csehák Judit (1987 decemberétől 1990 májusáig szociális és egészségügyi miniszter – a szerk.) reformtitkársága által előkészített lépéseket tette meg. Még ő hozta létre a napjainkban felszámolt egészségbiztosítás alapjait fél évvel a rendszerváltozás előtt, és a mai kórház-finanszírozási modell is a reformtitkárság munkája. De a „tudatosság”, a hosszú távon való gondolkodás ezzel nagyjából véget is ért. A 2008. márciusi szociális népszavazás – amin a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörléséről döntöttek a polgárok – után a Fidesz-kormány alatt a hazugságra, képmutatásra épült egészségügyi rendszer. 2014 decemberében – Zombor Gábor államtitkársága alatt – a kormány visszatért a Kádár-éra nagy illúziójához: a teljes körű, magas színvonalú, mindenkinek ingyenesen járó ellátás ígéretéhez, és megtiltotta azt, hogy többletszolgáltatásért, a beteg választásáért a kórházak pénzt kérjenek. Csakhogy a Kádár-érában ez az ígéret még nagyjából reális volt, hiszen csak a szocialista technológiák (gyógyszerek, műszerek) voltak elérhetők, de az nagyjából mindenkinek. Ma már itt van a világ minden technológiája, csak az OEP, pontosabban a magyar gazdaság ezt nem képes fizetni. Így vannak ezzel a gazdagabb országok is. Azt viszont a Fidesz-kormány megtiltotta, hogy az állam és a polgár együtt állja a minőségi beavatkozások árát. Korábban az volt a törvény, hogyha valaki drágább csípőprotézist akart beültettetni, akkor csak a két protézis közötti árkülönbséget kellett kifizetnie. Most vagy elfogadja a páciens az államit, vagy a magánszolgáltatónál kifizeti teljes egészében a jobbnak az árát. Vagy pedig, ugye, megoldják „okosban”. Márpedig, ha valamit nem lehet legálisan megvenni, ott virágzik a feketepiac. Tisztességes modell kellene: senki ne maradjon ellátatlan azért, mert szegény, de akinek több jövedelme van, az legálisan tudjon több pénzt költeni magára, az egészségére. Ahogy teljesen természetes az is, hogy van, aki kempingben alszik, más meg ötcsillagos hotelban. (...)
