Az Asztalfiók a jövő alapellátásáról

Át kell alakítani tehát az ellátórendszer (incl: betegek) szemléletét, de ez a jelenlegi intézményi és HR szerkezetben (orvos – nővér - technikai kiszolgáló személyzet arány) nem nagyon oldható meg. (...)

 

A jövő alapellátása tehát jó eséllyel sokszínű lesz. De ha a jövő egészségügye közösségi célok (hozzáférési esélyegyenlőség és populációs szintű egészségnyereség) szerint szerveződik, akkor a „célmodell”, a középtávon támogatott modell reálisan a csoportpraxis lesz. Mi is az valójában és hogyan működik? Erről sokat és sokszor írtam már, hiszen a mellékelt ábra is 1996-ban (!) készült a katalán tanulmányút után. A lényeg: egy közösségi egészségházban eltérő szakképesítésű orvosok együtt nyújtanak emelt szintű alapellátást és erre épülő egészségszolgáltatásokat. A praxistagok között kötelezően van háziorvosi képesítésű, nőgyógyász és gyermekgyógyász, de lehet akár fül-orr-gégész, allergológus, vagy belgyógyász is. A csoport kompetenciája (tudásszintje) így magasabb, mint egy háziorvosé, hiszen különböző szakképesítésű emberek dolgoznak együtt. Közösen használják a műszereket, így a műszerezettség is lehet korszerűbb, mint egy „normál” praxisban, és a drágább műszerek kihasználása, megtérülése is jobb így.

A csoportpraxis tehát feladatokat vesz át „felülről”, a szakellátásból, de „alulról”, pontosabban „oldalról” is: a csoport­praxis fontos tagjai a diplomás nővérek, a dietetikusok, gyógytornászok, házi szakápolók, illetve az ellátásszervező és prevenciós nővérek. Itt a „svájci modellkísérlet” pozitív tapasztalatait kell hasznosítani. Mindebből következik, hogy a csoportpraxis tagjai egy helyen dolgoznak, ennek ideális helye a mikrotérségi egészségház. Ez ad helyet a praxistag orvosok és szakdolgozók (pl. gyógytornász, dietetikus) rendelőinek, kezelőinek, a közösen használt diagnosztikus vagy terápiás eszközök vizsgálójának/kezelőjének, és lehet olyan rendelő, amelyik „utazó” (váltott telephelyeken rendelő) szakorvosok (szemészet, urológia, bőrgyógyászat stb.) befogadó rendelője. A korszerű egészségház befogadhat patikát, optikust, és helyet ad egy olyan „fitnesz” teremnek, amelyben napközben gyógytornász tud dolgozni, de este közösségi programoknak, akár forprofit edzéseknek is helyet ad. (Ne feledjük: a korszerű rehabilitációs gyógytorna és a testépítő szalon eszközigénye zömmel azonos.)

 

Az egészségház tehát magasabb szintű és komplexebb ellátást nyújt, mint a jelenleg alapellátás vagy a praxisközösség, de nem „mini-SZTK”, azaz az ott dolgozó szakorvosok nem használják szakképesítésük teljes spektrumát, csak a „sima” rutineseteket látják el. De ez bőven elég, hiszen alapvetően ezek miatt fordulunk orvoshoz, ez adja az esetek legalább 80%-át. Egyszerű példával: a csoportban dolgozó nőgyógyász nem nőgyógyászati szakrendelést végez, hanem „csak” a szűréseket, terhesgondozást végzi, illetve kezeli az egyszerű, de gyakori betegségeket („felfázás”, egyszerű fertőzés stb.). Ha a betegség súlyosabb, akkor annak kezelését leszervezi a szakrendelőben vagy kórházban, és majd megint ő végzi az utókezelést, ellenőrzést.

 

A szakpolitikusok kedvéért: az alapellátás a lakosság által nemre, korra és a betegség természetére tekintet nélkül, közvetlenül, a lakóhely közelben, egyenlő eséllyel igénybe vehető, behatárolt szakmai kompetenciájú gyógyító ellátások és egyes prevenciós ellátások összessége. Az alapellátás igénybevétele jellemzően a lakos tartós (nem eseti) választása alapján alapul. Az alapellátás holisztikus szemléletű, a lakos egészségi állapotáért felelős. A kompetenciájába tartozó gyógyításon kívül a prevenció és a beteg számára szükséges ellátás szervezését és annak „menedzselését” is végzi. Ezzel szemben a szakellátás háromféle tevékenységet végez: konzíliumot ad, „epizód-terápia”-ként (ami egy betegség kezelését jelenti, annak meggyógyulásáig) gyógyít, és ”szakgondoz”, ami egy speciális betegcsoport rendszeres ellenőrzését, terápia-követését jelenti. Tehát, míg a csoportpraxisban dolgozó szakorvos (nőgyógyász, gyermekgyógyász) emelt szinten, de a tartós kapcsolaton alapuló alapellátást nyújt, addig az egészségház befogadó rendelésén dolgozó „utazó” (váltott telephelyeken rendelő) szakorvosok inkább csak konzíliumot adnak, vagy epizód-terápiát nyújtanak. (A szakgondozás jellemző módon alapellátási szintre kerül.)

 

A hagyományos alapellátási orvosi feladatok így feltolódnak a csoportpraxisba, de a csoportpraxis átveszi a szakrendelések rutineseteinek jelentős részét. A szakrendelők pedig a kórháztól vesznek át feladatokat: egynapos sebészetben, illetve nappali kórházként látnak el olyan feladatokat, amelyekkel ma még kórházba kell menni. Így értelmesebb, rugalmasabb, fenntarthatóbb lesz az egészségügy szerkezete, és az ellátások összességében közelebb kerülnek a lakosokhoz. 

.

De akkor egy csomó faluban megszűnik az orvosi ellátás? Hát igen… Két dogot azért tudni kell: a háziorvosok jelenlegi korstruktúrája alapján bizonyos, hogy így is- úgy is megszűnik, csak a jelenlegi modellben semmi nem marad a faluban az elárvult rendelőn kívül. A másik: mi a jobb? Ha a 80 éves szeretett doktorbácsit hordozzák körbe hetente egyszer-kétszer a falvak lerobbant rendelői között, vagy ha naponta visz el a mikrobusz egy korszerű rendelésre, ahol megfelelő ellátást kapok, és ráadásul emiatt sok esetben nem is kell elutaznia a messzebb levő „SZTK”-ba, hanem kvázi helyben megoldódott a problémám.

.

Mindez nem elég: ki kell találni azt is, hogy mi lesz a település szintű egészségügyi „alap-szervizpont” a jövőben, vagyis mi az az egészségügyi ellátási minimum, amit minden településen nyújtani kell. Várhatóan ez sem lehet egységes. A nagyobb településeken az „Egészségpont” a megoldás, ami diplomás nővérek segítségével helyben végez ellátás-szervezési és prevenciós munkát. Az a jó megoldás, ha az egészségpont „felnőtt védőnője” a csoportpraxis alkalmazottja, pontosabban: tagja, előretolt helyőrsége. Végezhet helyben ellenőrzéseket, levehet vért laborvizsgálatokhoz, leszervezi a szükséges ellátásokat, illetve szervezi a helyi prevenciós programokat. De „felveheti” az EKG görbét, amit továbbít a praxisba, és az orvos adott esetben a helyben végzett vizsgálatok kiértékelése alapján módosíthat a terápián, írhat e-receptet, stb. Az Egészségpont lehet a kiürült rendelőben, patikában, önkormányzati épületben, iskolában, bárhol. Ahol a gyógyszerész partner (és van…), ott a gyógyszerész gondozás erősítése is lehet megoldás, a patika tud plusz pénzért plusz feladatokat átvenni. A gyógyszerészek jövőbeli szerepének másik útja az, amikor a gyógyszerész a magas szintű, több szakorvost integráló csoportpraxisba megy be, mint „klinikai gyógyszerész”. Ebben az esetben a gyógyszerész optimalizálja a beteg gyógyszerelését, az orvos nem konkrét gyógyszert rendel, hanem hatóanyag-csoportot, és a gyógyszerésszel együtt alakítják ki a konkrét gyógyszerelést. A gyógyszerész itt nem gyógyszer-kiadó, hanem a gyógyító team tagja. (Ne feledjük: a személyreszabott „precíziós” orvoslás terjedésével a gyógyszerelés egyre bonyolultabb, a személyes adottságokat, az interakciókat vizsgáló precíziós tevékenységgé válik.)

 

De vannak kistelepülések, ahol mindez nem realitás, és vannak halmozottan hátrányos települések. A „svájci modellkísérletből” átveendő a segéd-egészségőrök rendszere. A háziorvosok és a kisebbségi önkormányzatok által kiválasztott segéd-egészségőrök OKJ-s képzést kaptak, és a helyi lakosság jobb elérését, eredményesebb bevonását segítik. De számtalan megoldást meg kell vizsgálni: Finnországban már 30 évvel ezelőtt is a postás, a menetrendszerű buszjárat sofőrje vagy az önkéntesként feladatot vállaló szomszéd volt a kapocs a központoktól távoli helyeken, elszórt tanyákon élő betegek és az alapellátás személyzete között. Mindenképpen fontos szeplő lehet a posta és a falugondnok. A posta lehet az e-receptek átvételi pontja, a falugondnok pedig nemcsak logisztikai, de ellátás-szervezési segítséget is nyújthat. Ezek mellett meg kell fontolni az „egészségbusz” bevezetését is, amelyik egy-egy járásban körjáratban viszi házhoz a szűrést és akár az ellátás egy részét is.

 

Mindennek a finanszírozása se lehet egységes. A segéd-egészségőröket pl. a szociális szférának kell fizetnie, de a falugondnokokat pl. a csoportpraxisok tehetik érdekeltté az együttműködésben.