hirdetés
2024. november. 22., péntek - Cecília.

Egészségpolitika

Javítandó népegészségügyi program, munkára kész népegészségügyi szakemberek

Interjú dr. Ádány Rózával

A napokban fejeződött be az úgynevezett Jedlik Ányos kutatási projekt, amelynek során a népegészségügyi szempontból legjelentősebb betegségek magyarországi helyzetét és megelőzési lehetőségeit térképezték fel. Ádány Róza, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának elnökhelyettese, a kutatás vezetője szerint elmaradt a lakosság egészségi állapotának javulása. 

– Ön a XIII-as véralvadási faktor intracelluláris szerepével és a politikai döntéshozatal egészséghatásainak vizsgálatával egyaránt foglalkozik. Hogyan kapcsolható össze ez a két látszólag távoli terület? 

– Ne úgy képzelje el, hogy már nyolcéves koromban rángattam az édesanyám szoknyáját, hogy márpedig én népegészségtanász akarok lenni! Kacskaringós úton jutottam el oda, ahol most tartok. Ám a tekergős utak sokszor élvezetesebbek, és több tapasztalatszerzésre nyújtanak lehetőséget. Vannak az embernek szerelmei, amelyektől sosem tud elszakadni. Így vagyok én az alapkutatással: a mai napig izgat a XIII-as faktor, ami nemcsak egy szimpla véralvadási fehérje, hanem a sejtek alternatív aktivációjában is szerepet játszik, külső ingerek hatására indul be intracelluláris termelése.  

– A jelenleg érvényes, 2002-es népegészségügyi program kidolgozói között nem találtam a nevét. Akkor éppen nem volt Magyarországon? 

– Modern értelemben vett népegészségügyi program 2001-ben indult Magyarországon, annak következtében, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nyugat-európai mintára szervezett egy konferenciát a „Science speaks to policy” témakörében. Az idő tájt én vezettem az Akadémia epidemiológiai munkabizottságát; azt gondoltuk, hogy a tudománynak szembesítenie kell a politikát a magyar lakosság egészségi állapotával, és meg kell kérdeznie, hogy mi erre a válasza. A konferencián a népegészségügy vezető hazai szakemberei saját szakterületüknek megfelelően helyzetelemzést adtak, majd a tényleges válasz nem az akkori minisztertől érkezett, hanem az őt követő Mikola Istvántól, s az ő kezdeményezésére készült el az „Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Program”. A debreceni népegészségügyi kar elődje, a Népegészségügyi Iskola szakmai véleményt adott a terv egészéről. Fontos mozzanatnak tartom, hogy a 2002-es kormányváltás után az új miniszter, Csehák Judit azt mondta, a megkezdett munkát folytatni kell. Külön költségvetés és nívós népegészségügyi akcióprogramok, valamint Jakab Zsuzsa személyében, aki most az Európai Betegségmegelőzési Központ igazgatója, kiváló államtitkár biztosította a működést. Ha ez a sikerperiódus nem kap gellert, ma egészen másként állnánk. (Jakab Zsuzsával készített interjúnk a Medical Tribune február 12-i számában és az interneten, a www.medicalonline.hu naponta frissülő weboldalunkon olvasható; a szerk.) 

 – Vagyis nem az a fontos, milyen színekben jelenik meg a kormány, hanem hogy rendelkezik-e kellő bölcsességgel ahhoz, hogy az ország problémáit rangsorolja. 

– A népegészségügy olyan terület, amely minden kormánynak, minden körülmények között fontos kell, hogy legyen, hiszen felelősséggel tartozik a lakosság egészségi állapotáért, és ez minden kormányzaton számon is kérhető. Csak egészséges termelőerő tud gazdaságilag versenyképes tényezőként megjelenni, ezért az egészségnek abszolút stratégiai fontosságú tényezőként kellene megjelennie minden kormány számára. A jelenlegi népegészségügyi program a korábbi folytatása, azonban érdemi költségvetés nélkül. Bizonyos akciókra, például a daganatszűrésekre van forrás az Országos Egészségbiztosítási Pénztár büdzséjéből. 

– Az Állami Számvevőszék jelentése szerint a szűrések nem hatékonyak, és ön is azt nyilatkozta, hogy a népegészségügyi program hatékonyságával problémák vannak. Mi ennek az oka? 

– Hiányzik a teljesítménymutatók beépítése – egyáltalán a monitoring –, a végső indikátor alapján mégis nyugodt szívvel kijelenthetjük: nem volt igazán sikeres a népegészségügyi program. Nem csökkent számottevően a korai halálozás, nem nőtt érdemben a születéskor várható élettartam, nem számíthatnak több egészségben eltöltött életévre az emberek! Pedig Magyarországon nemzeti sorskérdés, hogy végre áttörés legyen ezen a területen. 2003-ban jelent meg A magyar lakosság egészségi állapota az ezredfordulón című tanulmány, amelyet többedmagammal készítettem. Felmértük, hogy az egyes betegségek milyen arányban okoznak halálozást, milyen terheket jelentenek, s hogy az országon belül milyen térségi, illetőleg társadalmi egyenlőtlenségek fordulnak elő. Ez utóbbira nagyon fontos rámutatni, mert egy lánc szakítószilárdságát is mindig a leggyengébb láncszem határozza meg – az egészségi állapot területén is azonosítani kell, melyek az érzékeny pontok. A helyzetfelmérés után a példaértékű állami és vállalati összefogással most megvalósult Jedlik Ányos-projekt keretében feltártuk, hogy milyen bizonyítékokon alapuló népegészségügyi gyakorlat lenne hatékony a szóban forgó problémák kezelésére, és milyen a jelenlegi akciók hatékonysága.
A jelenlegi programok nem hatékonyak. A szűrővizsgálatokat Magyarországon helytelenül a daganatszűréssel szoktuk azonosítani, de még ezzel sem lehetünk elégedettek, hiszen a részvételi arány messze elmarad a kívánatostól. Itthon nem alakult ki a magas vérnyomás szűrésének vagy a cukorbetegség korai felismerésének a gyakorlata sem, holott ha ezek működnének, nem akkor diagnosztizálnák a magas vérnyomást, amikor már szélütést okozott, nem akkor derülne ki a cukorbetegség, amikor perifériás keringési zavarok vagy éppenséggel veseproblémák vannak. Ezek minimális költségigényű szűrővizsgálatok.

– Hogyan lehetne az egészségügyben elterjeszteni a preventív szemléletet? 

– Meggyőződésem, hogy Magyarországon nem lesz áttörés az alapellátás strukturális, tartalmi átalakítása és a finanszírozás módosítása nélkül. Amikor a családorvosi ellátást fejkvóta alapján támogatják, „cédulára” adják a pénzt, a betegellátással agyonterhelt orvos nem érdekelt abban, hogy szolgáltatásait megelőző szolgáltatásokkal is kibővítse. Neki attól csak pluszmunkája lesz, de egy fillérrel nem keres többet. Ezért az alapellátást szerkezetileg is át kell alakítani, és a munkában részt kell vennie népegészségügyi szakembernek, aki figyelemmel kíséri, hogy az emberek elmennek-e a szűrővizsgálatra, az milyen eredménnyel zárul, milyen további beavatkozásokra lesz szükség, s azok hatásosak-e. Magyarországon, ahol a mentális egészségproblémák, a szomatizáció halmozottan fordul elő, ott kell, hogy legyen a családorvosi team tagjaként az egészségpszichológus vagy a klinikai pszichológus, vagyis valaki, aki nem csak fizikai tünetekben gondolkodik. A finanszírozást pedig teljesítményindikátorokhoz kell kötni: annak függvényévé tenni, hogy milyen szinten nyújtják ezt a komplex szolgáltatást az alapellátásban részt vevő teamek. A világ számos országában a biztosítók finanszírozzák a preventív szolgáltatásokat, mert ez nekik is jobban megéri, mint a súlyos, krónikus kórképekkel küszködő, táppénzes állományban lévő, rokkantként élő emberekről gondoskodni. 

– Tudna említeni olyan országot, ahol ez a rendszer jól működik? 

– Nekem Finnország az örök példám. A ’70-es évek elejéig a finnek sokkal rosszabb egészségi állapotban voltak, mint mi. Aztán 1971-ben elindítottak egy népegészségügyi programot – az életmódtényezők megváltoztatását tűzték ki célul –, s ezt azóta is töretlenül folytatják. Az alapellátás és a kormány is példaértékűen együttműködik a népegészségügyi szakemberekkel. A projekt révén Finnország nemhogy lehagyott minket az egészségi állapotmutatók terén, de fel tudott zárkózni az uniós átlag szintjére. 25 esztendő alatt elérték, hogy a szív-érrendszeri betegségek miatti halálozás a harmadára, a daganatos betegségek okozta halálozás a felére csökkent. 

– Vagyis egy alapellátási reform, a kormányzat felelősségvállalása – és mi kellene még az áttöréshez? 

– Professzionalizmus! A népegészségügyi tevékenység tervezése, szervezése, irányítása erre a feladatra speciálisan felkészült szakembereket igényel. Ha nem hagyjuk, hogy egy fül-orr-gégész vegye ki a vakbelünket, miért engedjük, hogy a népegészségügyi feladatokat ezen a szakterületen képzetlen emberek határozzák meg? Ma tudniillik ez a helyzet, annak ellenére, hogy a népegészségügyi szakemberképzés Magyarországon már teljesen európai arculatot öltött: 1996 óta folyik posztgraduális képzés a Debreceni Egyetem Népegészségügyi Karán, az alapképzést pedig három egyetem végzi. Van megelőző orvostani és népegészségtani szakorvosi képzés. Nem kell több, a képzés adott, kizárólag élnünk kellene a szakemberek tudásával, ismereteivel. Ha egyértelmű lenne a társadalmi igény, a szakma presztízse is megnőne.

– A cigánysággal kapcsolatos vizsgálataikból az derült ki, hogy a romák egyharmada úgy érzi, az ellátás igénybevételekor hátrányos megkülönböztetés éri. Ön szerint hogyan lehetne ez ellen tenni? A cigányok érdekében folyik bármiféle egészségfejlesztő tevékenység?

– Ez egy kiemelt adat az úgynevezett roma egészségmagatartás-felmérés kapcsán szerzett adataink közül. Diszkriminációérzékelésük valóban igen magasnak mutatkozott, szemben az általános lakosság körében észlelt 4 százalékos gyakorisággal. Csak kevés cigány ember öregszik meg. Körükben sokkal magasabb a korai halálozás aránya. Az Országos Epidemiológiai Központ által végzett Országos Lakossági Egészségfelmérés adatai szerint a lakosság ötöde 65 éven felüli, a mi roma egészségmagatartás-felmérésünk szerint a cigányságnak csak 3 százaléka. A romák egészségi állapotának kezelése azonban nem önálló feladat, ez egy komplex felzárkóztatást célzó program része kell, hogy legyen, amelyben a két kulcstényező, az iskolázottság és a foglalkoztatottság mellett kiemelt jelentőségű az egészségi állapot javítása. Egyébként a korábban említett Egészséges Nemzetért népegészségügyi programnak volt egy olyan alprogramja, amely a cigány lakosság egészségi állapotának a javítását tűzte ki célul. El is indult az ún. „roma egészségőr” képzés, erre vállalkozó cigány embereket képeztek ki arra, hogy a közösségükben miként érvényesítsék azt a szemléletet, hogy az egészség érték, miként győzzék meg a közösség tagjait, hogy vegyenek részt például a szűrőprogramokon. Ez a munka azonban félbemaradt, de látok esélyt az újrakezdésére.

 A Jedlik Ányos projekt néhány megállapítása

 
  1. A magyar népesség egészségi állapota rossz, a születéskor várható élettartam három-négy évvel elmarad az EU-átlagtól.
  2. A KHS adatai szerint 1981 óta 750 ezerrel csökkent a lakosság száma, s a fogyás ma is tart. Hazánkban 1980 óta a gyermekkorúak száma 832 ezerrel csökkent, míg a 65 éven felülieké 174 ezerrel gyarapodott.
  3. A 25–64 év közötti férfiaknál és nőknél első és második helyen áll a keringési és daganatos halálozás. Ebben az életmódbeli rossz szokások mellett komoly szerepe van a stresszes életvitelnek is.
  4. Világelsők vagyunk a dohányzásban, az elhízásban, az alkoholfogyasztásban. Ám ez utóbbinál nem is a mennyiséggel, hanem a minőséggel van a baj. A finneknél például tiszta vodkából vélhetően több az egy főre jutó fogyasztás, mint a magyaroknál a töményszesz-fogyasztás, ám hazánkban rossz minőségű, „KGST-piacon” beszerzett italt vedelnek, amelyet nem tud lebontani a szervezet, így nagymértékűvé a májkárosodás.
  5. Tény, hogy az utóbbi években némi javulás állt be a szív- és érrendszeri halálozást kiváltó megbetegedésekben, ám annak mértéke nem éri el az EU15 lakosságánál tapasztalt csökkenést.
  6. A daganatos betegségek miatti elhalálozásra két és félszer, a keringésiek miattira pedig háromszor nagyobb az esélye a magyaroknak a többi uniós országban élőkhöz képest. Még a kivédhető méhnyakrák miatt is sok nőt veszítünk el, pedig az ma már megfelelő szűréssel és védőoltással kivédhető lenne. A felmérésből kiderült, ha a nők 85 százaléka beoltatná magát, illetve 18 éven aluli leányát, a méhnyakrák nagy valószínűséggel megelőzhető lenne.

Kazai Anita

cimkék

Könyveink