Idősotthonok: meghalnak, míg helyre várnak

2015 tavaszán felmérés készült a bentlakásos szociális intézmények ápolási és szakápolási tevékenységének elemzése céljából Szakápolási Mintaprogram címmel, amelyről a Kórház Szaklap nyomán a mok.hu közöl összeállítást. A felmérésében kilenc intézmény vett részt. Több mint hatszáz kérdőívet dolgoztak fel dr. Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász irányításával.

A felmérés szerint a hosszú ápolási, gondozási idejű idősotthoni férőhelyek száma közel 55 ezer volt 2012-ben, kihasználtsági mutatójuk meghaladta a 95 százalékot, s az állam 40 milliárd forintot fordított működésükre. Bár a szolgáltatási feltételek némileg romlottak, összevetve a jobb finanszírozású, jobb tárgyi, személyi feltételekkel rendelkező kórházi krónikus osztályokkal, mégsem tekinthetők rossznak. Annak ellenére jelentős átfedés mutatkozik a két intézménytípus munkájában, hogy mások a szakmai követelmények, protokollok és eltér a finanszírozás is. Dózsa Csaba megjegyzi, hogy míg a szociális intézményekben erőteljesen megjelennek az ápolási és szakápolási tevékenységek, addig a krónikus ellátásban nem fordítanak hangsúlyt a szociális, mentálhigiénés szükségletek kielégítésére. A bentlakásos intézményekben például mindennapos feladat a krónikus sebek kötözése, a gyógytorna, a táplálkozási intervenciók, csupán az idősek kis része (13,5 százaléka) nem igényel ilyen tevékenységet.

A felmért bentlakásos intézmények közül szakápolási tevékenységre adott működési engedéllyel csak 16 százalékuk rendelkezett. Azaz a hr-problémák, a kapacitásszabályozás, a finanszírozás jellege nem teszi lehetővé, hogy az intézmények a fellépő igényeknek engedélyezett és finanszírozott formában, s talán ezzel együtt magasabb színvonalon tegyenek eleget.

Az egészségügyi szektor vezetői jogosan várják el, hogy az aktív és krónikus ágyakat szociális indokból ne foglalják el az idősek. A bentlakásos szociális intézmények ugyanakkor – megfelelő szabályozás, humánerőforrás-háttér és finanszírozás miatt – nem képesek teljes körű szolgáltatást nyújtani és lefedni az adott korosztály szükségleteit, köztük a szakápolás magasabb költségeit – állapítja meg Dózsa Csaba.

Gondot jelent az is, hogy a szociális otthonokban lakók számára – a kettős ellátás tilalma miatt – nem rendelhető el az otthoni szakápolás, holott jogilag és életvitelszerűen is az intézmény az otthonuk, erősítette meg Dózsa Csaba. Tehát a jogalapjuk megvan, hiszen a társadalombiztosítással rendelkező magyar állampolgárokat nem lehet diszkriminálni, nem lehet tőlük megvonni az otthonukban nyújtott szakápoláshoz való jogosultságukat.

Az adatokból az is kiviláglik, hogy egyre idősebbek a bentlakásos otthonokba költözők: 18 százalékuk 90 év feletti, 45 százalékuk 80-89 év közötti, 14 százalékuk 75-79 év közötti, és halálukig egyre kevesebb időt töltenek az intézményben – már akinek sikerül bekerülnie, ugyanis ez sem könnyű. Erre utal, hogy a várakozás ideje alatt a kérelmek mintegy fele megszűnik, méghozzá 50 százalékban a várakozó elhalálozása miatt, 30 százalékban lemondás, 15 százalék más intézménybe költözés miatt, a többit elutasítják.

A vizsgált intézményeknél a várakozók életkora a nők körében 81 év (78-84), a férfiak körében 76 év (66-87). A bekerülők átlagéletkora 81 év a nőknél, a férfiaknál 74 év. A nemek aránya magasan a nők felé mozdul, 72 százalék, a férfiaké 28 százalék. Az ellátottak fele otthonából, egyharmaduk kórházból, a többiek más szociális intézményekből kerültek a vizsgált otthonokba.

Egyre többen igénylik a 12-24 órás gondozást vagy egész napos felügyeletet: a bentlakók csupán 15,3 százaléka fennjáró, 60,9 százalékuk önellátásra nem képes. Külön gond a demensek arányának növekedése. Az intézményi lakók hospitalizációja gyakoribb, ám az otthonba való visszakerülésük után általában fokozottabb ápolást és rehabilitációt igényelnek.