Hogyan szabadulhatnánk a hálapénztől?
Akár húsz évbe is telhet a hálapénzrendszer kivezetése a magyar egészségügyből, írja a hvg.hu.
Pontos statisztikák ugyan nincsenek arról, hogy mekkora összeget fizetnek zsebbe orvosaiknak a magyarok, de egy 2017-es tanulmány szerint évente 70 milliárd forintról is szó lehet. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a hálapénzre költött összeg ennél alacsonyabb, de nyolc év alatt így is a duplájára nőtt: míg 2010-ben egy főre éves szinten 1798 forint jutott, addig 2018-ban már 3827.
Magyarországon hosszú évtizedek óta mégis hallgatólagos megegyezés van a hálapénz körül, és csak az orvosok lelkiismeretén múlik, hogy elfogadják-e. A téma olyannyira kényes, hogy sokáig senki nem tudott érdemben változtatni rajta, most a Magyar Orvosi Kamara tavaly megválasztott új vezetése kezdett el megoldásokat keresni a problémára. Ennek eredménye egy idén májusban – Kincses Gyula elnök aláírásával – publikált hatoldalas szakmai anyag lett, melyben a hálapénzrendszert a magyar egészségügy terhének nevezik. A MOK megoldásai között három fő csapásirány szerepel: az orvosok béremelése, a büntetőjogi szankciók és a nagyobb transzparencia.
Általános bizalmatlanság van az egészségüggyel szemben, ami talán még romlott is az elmúlt évtizedekben” – mondta Gaál Péter. A szakember szerint a hiányhelyzet kialakulásában sok tényező játszik közre, ide tartozik például a teljesítményvolumen-korlát, melynek meghatározott keretén felül a társadalmi egészségbiztosító nem finanszírozza az ellátást. Ez, valamint az egészségügyi dolgozók elvándorlása, és az orvostársadalom elöregedése miatt kialakult orvoshiány oda vezet, hogy Magyarországon jelentős egyenlőtlenségek, illetve esetlegességek vannak abban a tekintetben, hogy valaki mikor és milyen ellátást kap.
Az orvosok béremelése Gaál szerint azért sem fogja teljeskörűen megoldani a problémát, mert a havi fix fizetés megemelése önmagában nem ösztönöz arra, hogy több beteget lássanak el, jobban teljesítsenek. A teljesítményarányos finanszírozási ösztönzők kiiktatása pedig oda vezethet, hogy a jelenlegi szinthez képest is csökken az ellátott betegek száma. Gaál Péter fő eszközként a büntetőjogi szankciókat sem tartja jó ötletnek, az ugyanis csak akkor működik, ha a rendszer szereplőinek csak egy töredéke szegi meg az előírt szabályokat. „Mindenki mellé azonban nem lehet rendőrt állítani, ha senkinek nem érdeke önkéntesen betartani azokat.” A hosszú távú megoldást ehelyett a hiányhelyzet felszámolásában látja, amit a finanszírozás emelésével, a kapacitás bővítésével és a hatékonyság javításával lehetne elérni. Ez azonban egy 10-15, de sokkal inkább 20 éves program, amit – kormányoktól függetlenül – szisztematikusan és konzisztensen végig kell vinni.
A hosszabb távú átalakítások mellett a hálapénz megszüntetéséhez rövid távú, azonnali intézkedésekre is szükség van, amelyek az egészségügyi dolgozók motivációja mellett a betegek szándékait is figyelembe veszik. A legfontosabb feladatnak azt látja, hogy azonosítsák, miért is fizetnek a betegek. Ezeket aztán konkrét szolgáltatások formájában fizetőssé kellene tenni. Ennek legjellemzőbb példája a pénzért vásárolt orvosválasztás.
Gaál emlékeztetett arra, hogy a szabad orvosválasztásért jellemzően annak ellenére fizettek (fizetnek) a betegek, hogy ehhez nem kapcsolódott hivatalosan megállapított térítési díj. Ezt felismerve a magyar egészségügyben már korábban is voltak próbálkozások arra, hogy a hálapénzt azzal tereljék átlátható, szabályozott keretek közé, hogy az egészségügyi intézmény, illetve a kezelőorvos megválasztását térítési díj fizetéséhez kötik. Ez azonban megbukott, mert a beteg által befizetett összegek nem többletbevételként jelentek meg, hanem annyival csökkent a biztosítótól kapott finanszírozás. Így senkinek nem állt érdekében ezt a rendszert működtetni: a kórházaknak több adminisztrációt jelentett volna ugyanazért a pénzért, a betegek nem látták volna biztosítottnak az ellátásukat, mert a bevétel nem az orvosoknak ment volna, hanem az intézményeknek, az orvosok pedig nem kaptak volna kompenzációt a kieső hálapénz helyett.
A szakember ezért úgy látja, olyan rendszerre lenne szükség, ami hasonló konstrukción alapul, de nem a meglévő finanszírozási összegeket váltja ki, hanem azon felül jár. „Fontos lenne, hogy a befizetett pénz nagyobb része ténylegesen a választott orvoshoz jusson, ezzel legyen egy teljesítményarányos bérkiegészítése minden ellátott beteg után. Ha pedig területi beteget kell ellátni, azután a NEAK fizessen” – mondta.
