Dosszié az egészségügyről
Mit kezdett az egészségüggyel az állam, amely az elmúlt hat évben ötezermilliárd forint értékű vagyonra tette rá a kezét? Ezt mutatja be a HVG Dosszié sorozatának ötödik része.
- Valóban kizárja egymást a fenntarthatóság és az állami szerepvállalás?
- Professzorok Batthyány Köre: nem kellenek központosító kaptafák!
- Kárelhárításra szakosodnak az egészségügyi államtitkárok
- Bátorság híján csak tüneteket kezelgetnek
- Sinkó: Meggondolatlanul estek neki az ezer sebből vérző egészségügynek
„Az egészségügyi ellátórendszer az összeomlás szélére sodródott. Forráskivonás, átgondolatlan és áterőszakolt strukturális átalakítások, leépítések, s feleslegesen túlbonyolított szabályozás és értelmetlen adminisztrációs terhek jellemzik.” Kíméletlen kritika. Szépséghibája nem az, hogy történetesen a 2010-es kormányváltás után született, az „elmúltnyócévet” ekéző vitairat, „Semmelweis-terv az egészségügy megmentésére” címen, hanem az, hogy évek múltán nem született meg (ön)kritikus folytatása. Pedig bőségesen lenne mit számba venni, hiszen – ha tilos is a fideszes retorika illemszabályai szerint reformnak nevezni – fajsúlyos és jelentős következményekkel járó változások zajlottak az elmúlt években.
Sor került a kórházak államosítására, előbb bokáig, majd térdig amputálva az állami kontroll intézményeit, írja a lap, mely szerint a központosított intézményfenntartás túlkapásait megörökítő évkönyvekbe bizonyosan belekerül, amikor a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (Gyemszi) a hozzá tartozó 99 kórháztól 2013-ban sok más mellett összegyűjtötte, hány ló, mennyi lábtörlő és kegyeleti szoba szerepel a leltárukban. (...)
Logikusnak tűnt, hogy az államosítás előnye lehet a kórházankénti elaprózott beszerzések egy részének központosítása. Így a gyógyszer, a földgáz és a villamos áram, valamint a telefon-előfizetések kerültek ebbe a körbe. Áttörést nem – ahogy jelentős megtakarítást sem – hozott a közösködés. Meglehet, hogy túl szélesre tárult a kör, reálisabban lehetne megtakarításra számolni a helyi igények jobb érvényesítésére módot adó megyei vagy régiós szinten, néhány, legfeljebb egy tucat kórház összefogásával. (...)
Bár az államosításhoz fűzött pozitív várakozások sorában hivatalosan sosem szerepet, ám sokan remélték, hogy ha a önkormányzatok kezéből kikerül a kormányrúd, azzal a helyi érdekek automatikusan kiiktatódnak az intézmények irányításából. Ez azonban alapvető tévedésnek bizonyult, megmaradt a helyi politikai beleszólás, amely mellett a legkülönbözőbb, ki- és megismerhetetlen országos hatalmi centrumokból érkező parancsok és „javaslatok” irányítják a kórházak életét. A drasztikus centralizálással járó államosítás a rendszerváltás óta nem túl acélos miniszteriális ágazatirányítás megerősítését kívánta volna meg, jól kistafírozott szakmai háttérintézményekkel. Ehelyett az ágazat vezetését gyengébbnél is gyengébb érdekérvényesítési képességű államtitkársággá fokozta le a kormány.
