A magyar egészségügy is a norvég útra lépett

– Önök nagyjából 10 évvel korábban lépték meg azt, amire mi idén „kényszerültünk”. Három hetet töltött Magyarországon. Mit tapasztalt? Mekkora az eltérés hazánk és Norvégia kezdeti lépései között?

– Az első szembetűnő különbség, hogy Norvégiában a települési önkormányzatok soha nem voltak tulajdonosai kórházaknak; a fekvőbeteg-ellátó intézményeket nálunk kizárólag a megyék működtették. Ám amikor az államosítás mellett döntöttünk, a centralizálás során nem a központi kormányzatra bíztuk, hanem eleve a regionális igazgatóságok hatáskörébe utaltuk az intézményeket. Tíz évvel ezelőtt 100 ezer dolgozó és a megyei közgyűlések költségvetésének 60 százaléka került az államhoz. Pillanatnyilag a regionális egészségügyi igazgatóságok felelősséggel tartoznak a területükön élő lakosok egészségügyi ellátásáért, s egyben tulajdonosai is a régió legtöbb egészségügyi szolgáltatójának. A reform során a kórházakat és klinikákat gazdasági társasággá szerveztük. Jelenleg 21 cégben tömörülnek a kórházak és a más egészségügyi szolgáltatást nyújtó intézmények, és négy Regionális Egészségügyi Szervezet működik Norvégiában (az átalakulás kezdetekor öt volt – a szerk.). Ezeknek a szervezeteknek gyakorlatilag erősebb jogosítványaik vannak, mint a központi egészségügyi kormányzatnak.

– Mondhatjuk azt, hogy a mi Térségi Egészségszervezési Központjaink (TESZK) felelnek meg a norvég Regionális Egészségügyi Szervezeteknek?

– Lehet, hogy egyszer így lesz, de a norvég példa adaptálásához még sok kérdést tisztázni kell. Az itt eltöltött idő alatt nem kristályosodott ki számomra, hogy az egészségügyi szakpolitika, illetve az egészségügyi igazgatás terén melyik a kompetens döntéshozatali szerv. A legszembetűnőbb számomra épp a döntéshozatali hatáskör pontos kitapinthatóságának hiánya. Ahhoz, hogy tovább léphessenek,  tisztázniuk kellene a GYEMSZI és a TESZK-kek közötti feladat- és hatáskörmegosztást. Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy Norvégiában a Regionális Egészségügyi Szervezetek mindamellett, hogy nagyon erősek, szorosan együttműködnek egymással. Rendszerünk nagy előnye, hogy a regionális igazgatóságok az intézményi hierarchiában közvetlenül az egészségügyi miniszter irányítása alá tartoznak, azaz neki tartoznak elszámolással. A miniszter minden évben konkrét feladatokat ír elő az adott régió számára. Így például a gyógyító eljárások tekintetében meghatározza a prioritási területeket, ha kell, aktualizálja, módosítja az orvosi ellátás minőségét monitorozó indikátorrendszert. De a miniszternek joga van arra is, hogy megszabja, egy-egy ellátás esetében mennyi időn belül kötelező ellátni a beteget, vagyis maximalizálja a várólistán eltöltött idő hosszát. Mindez azonban csak „minimum” program, amit a régiók bármikor „túlteljesíthetnek” saját belátásuk, szakmai programjaik szerint.

– Talán a jó irányt jelezheti, hogy nálunk is megkezdődött regionális szinten a szakmai egyeztetés, az államtitkárság egyes térségekben már régiós szintre igyekszik „levinni” a szakmai döntések előkészítését. Önöknél az egészségügyi régiók kvázi szakmai függetlensége mellé gazdasági függetlenség is párosul?

– Igen, de nagyon szigorúak a játékszabályok. Ami a legfontosabb: az Egészségügyi Regionális Szervezetek nem csak irányító funkciót látnak el: komoly vagyonnal is rendelkeznek. A régióknak van likvid tőkéjük, melynek befektetéséről saját maguk döntenek. Ők határoznak arról, hogy a szabad forrásaikat milyen jövedelmező üzletbe forgatják, ám egy bizonyos szint alá nem eshet a tőkéjük nagysága. A jelenlegi szisztémában, miután a kormány meghatározta a központi kormányzat teljes egészségügyi költségvetését, a miniszter a régiókhoz allokálja az éves keretet, a régiók pedig maguk döntenek a rendelkezésükre álló forrás felhasználásáról.

– Vagyis az igazgatóságok már maguk döntenek a régión belüli kapacitáselosztásról, a rendelkezésükre álló büdzsé felhasználásáról, az intézmények közötti feladatmegosztásról?

– Igen. A Regionális Egészségügyi Szervezetek elnök-vezérigazgatói dönthetnek egy személyben is, de kérhetik az  igazgatótanács véleményét is egy-egy ügyben, vagy, ha úgy gondolják, akár rájuk is bízhatják a döntéshozatalt.

– Az államosítás mellett és az ellen is lehet érvelni, itthon is zajlott szakmai vita e kérdés kapcsán. Sokan attól tartanak, azzal, hogy a helyhatóságok elvesztették irányításukat saját egészségügyi intézményeik felett, eszköztelenné váltak a területükön élők egészségi problémáinak megoldásában. Önök hogy tudják érdekeltté tenni az önkormányzatokat abban, hogy vállaljanak részt ebből a munkából?

– Norvégiában az önkormányzatok ma is aktív szereplői a rendszernek, a helyhatóságok nyújtják és finanszírozzák az alapellátás szolgáltatásait. Ebbe a körbe tartozik az egészségmegőrzés, a betegségmegelőzés, a belgyógyászati diagnosztika  és rehabilitáció, a sürgősségi ellátás. A régiók nagyon szoros szabályok alapján tevékenykednek, egész éves tevékenységüket egy előre kalkulált gazdasági modell határozza meg. Érdekeltségi rendszer húzódik meg a betegút menedzsment mögött. Ha egy páciens már nem igényel aktív ellátást, de például ápolásra szorul, akkor a kórház visszautalja a beteget az önkormányzat által fenntartott intézménybe. Ha bármilyen okból az önkormányzat nem tud gondoskodni a területén élő lakosáról, akkor az állam ellátja a beteget, de a szolgáltatásért cserébe büntetést fizettet az önkormányzattal, amelynek mértéke jelenleg naponta 4000 norvég korona (nagyjából 120 ezer forint).

– Magyarországon a háziorvosi továbbutalások aránya az 1990-es 10 százalékról 2010-re 20 százalékra nőtt. A norvég háziorvosi rendszer is küzd ezzel a problémával?

– A norvég háziorvosi térkép is az önökéhez hasonló extrémitásokat mutat, a statisztikáink szerint a továbbutalások arányában akár háromszoros eltérést is rögzítettünk. Ez tehát nálunk is jelentős probléma, amire még nincs kész receptünk. Mi is folyamatosan gondolkodunk. Most épp az orvosi kamarával együtt egy speciális továbbképző programon dolgozunk, de gondolkodunk más, az érdekeltségi rendszert befolyásoló technikák bevezetésén is.

– Az elmúlt évek folyamatai nyilvánvalóan kihatottak az egészségügyben dolgozók élethelyzetére, lehetőségeire is. Milyen érzés ma Norvégiában orvosként élni? Mennyire megbecsült tagjai a társadalomnak?

– Norvégia alapterülete körülbelül négyszerese Magyarországénak, az itt élő mintegy 20 ezer, az aktív betegellátásban résztvevő orvosnak nem egészen 5 millió embert kell ellátnia.  (A háziorvosok száma valamivel több mint 4 ezer.) Ahogy Európa valamennyi országa, mi is szakemberhiánnyal küszködünk, de az ország gazdasági teljesítőképessége miatt vonzó a külföldi munkavállaláson gondolkodó egészségügyi szakemberek számára. Hozzánk a legtöbb orvos és nővér Hollandiából, Németországból, Svédországból, illetve Lengyelországból érkezik. Csak saját példámból tudok kiindulni, hisz én is orvos vagyok. Úgy gondolom, a norvég orvosok általában kielégítő jövedelemmel rendelkeznek. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki elégedett, de van lehetőség: ha akarnak, akkor tudnak plusz pénzt keresni.

– Ön hány éve vezeti Észak-Norvégia Regionális Egészségügyi Szolgáltatási Szervezetét?

– Kilenc éve.

– Elégedett az elmúlt évek eredményeivel? Mit látna szívesen 10 év múlva?

– Nem voltam nagy híve a kormányunk által akkoriban vázolt reform-tervnek. Külföldön dolgoztam, jó állásom volt, amikor hazahívtak. Elődöm hamar szakmai konfliktusba keveredett, két-három hónapnál nem bírta tovább. Saját jövőmet sem láttam hosszúnak, három-négy évre terveztem, ám azóta is itt vagyok. A gazdasági helyzet stabilizálásával kezdtem a munkát; belépésem után azonnal saját hatáskörömbe vontam a gazdasági döntések jogát. Sok problémát megoldottunk, sokat dolgoztunk. 2008-ig deficites volt az egészségügy Norvégiában is, csak 2009 óta szufficites. Kétségtelen, hogy ma már láthatók, érzékelhetőek a rendszer átalakításából származó előnyök, de sok tennivalónk van még. Ezek közé tartozik például a várólisták felszámolása, illetve a szolgáltatások gyorsabb elérése. Erre kell most koncentrálunk és arra is törekednünk kell, hogy az ellátórendszerben dolgozók modora változzék, udvariasabban és szolgálatkészebben viszonyuljanak a betegekhez. A morális válság felszámolása nálunk sem könnyű. A régiók közti együttműködést szorosabbra kell fogni, és hasznos lenne bizonyos területek további centralizálása is. Így például az IT beszerzések és egyéb, nagy értékű eszközök központosított közbeszerzése tovább növelhetné a rendszer költséghatékonyságát. Ám ahhoz még idő kell, hogy pontosan „eltaláljuk”, mely területeket érdemes állami szintre emelni és melyeket kell régiós szinten tartani. Egyelőre próbálkozunk...

– Ahogy mi is. Viccesen jegyzem meg, már majdnem ott tartunk ahol önök. Csak öt dolog hiányzik, hogy utolérjük Norvégiát: a földgáz, a kőolaj, a tenger és a halak, no meg a rákok! Az itt töltött idő alatt talán egy kis betekintést kapott átalakulás alatt álló egészségügyi rendszerünkbe. Mit gondol, a lehetőségeinkhez képest jó úton járunk?

– Úgy tűnik, alapvetően ugyanazt az utat járják be, mint Norvégia. Ugyanakkor vannak szembetűnő különbségek, amelyek egy csoportja kulturális gyökerű, így például a fejlett rehabilitációs rendszerük, amely nálunk csak gyerekcipőben jár. Hiszem, hogy Magyarország számára is jó irány a regionalizáció, ugyanakkor vannak fogyatékosságaik, amelyeket gyorsan orvosolni kellene. Említettem már a GYEMSZI és a TESZK-kek közötti hatáskörök tisztázásának kérdését, de legalább ilyen fontos az egyetemi kórházak ügye. Azt gondolom, nem maradhatnak kívülállók, őket is regionális irányítás alá kéne vonni. A TESZK-ek döntési és pénzügyi hatáskörét növelni kellene, és ehhez a modellhez a finanszírozási rendszeren is módosítani szükséges. Norvégiában kisebb részben tevékenység alapú (40%) a finanszírozás, az intézmények bevételeik nagy részét (60%) fix költségvetés alapján kapják. Önöknél ez épp fordítva van, ezért van az, hogy a finanszírozáshoz szükségszerűen ellátási plafont muszáj megállapítaniuk. Korlátozniuk kell a hozzáférést.

– Ezek szerint van remény?! Üzenne valamit a magyarországi orvosoknak?

– Inkább a döntéshozóknak üzennék: minden lehetőséget és eszközt meg kell ragadniuk a lehető leghatékonyabb működés elérése érdekében. Azt tanácsolom az ágazat vezetőinek, ne késlekedjenek, minél gyorsabban, a lehető legrövidebb időn belül döntsenek. Az idő ez esetben is fontos tényező.

(Norvégia egészségügyéről itt olvashat!)