Zseborvoslás – Miért marad a hálapénz? I. rész

Mély emberi érzésekről tanúskodó kijelentések ezek – a valósághoz viszont kevés közük van. Térítésmentes egészségbiztosítási rendszerünkben – sokak szerint a közjó egyik sine qua nonja – a betegek úgy vélik, hogy normális odafigyelést, jó ellátást csak akkor remélhetnek, ha megtömik az ellátó személyzet, elsősorban persze az orvos zsebét. Ezt az egészségügyben tevékenykedők derékhada számára ma is provokatív vélekedést támasztja alá a Patika Egészségpénztár, a Magyar Önkéntes Egészségpénztárak Szövetsége és a Budapesti Corvinus Egyetem Marketing Tanszéke által jegyzett tanulmány, melynek eredményeit augusztusban ismerhettük meg. Az elemzés szerint évente 73,4 milliárd forint, vagyis a háziorvosoktól a kórházakig az egészségügyi ellátórendszerre fordított összes társadalombiztosítási forrás 10 százalékának megfelelő összeg landol az orvosok zsebében az úgynevezett hálapénz formájában. A tárgyban folytatott vizsgálatok eredményeinek értékelhetőségét nagyban befolyásolja, és különösen körültekintő adatgyűjtést tesz szükségessé az, hogy mindannyian tudjuk: nem teljesen rendben lévő dolog a hálapénz, kevesen beszélünk róla szívesen. Mindenesetre a most elvégzett vizsgálat a hálapénz éves mértékét tekintve illeszkedik a korábbi elemzések sorába, amelyek általában 10 és 100 milliárd forint közé tették ezt az összeget. Az elemzés szerint legtöbbször (az ellátások 58 százalékában) és a legtöbbet (alkalmanként átlagosan 28 500 forintot) a kórházi orvosok kapják. A 60 ezer forint alatti jövedelműek 67, a több mint 250 ezer forint bevétellel rendelkezők 92 százaléka adott hálapénzt az utóbbi három évben. A legmagasabb jövedelemsávban kétszer annyit költenek erre, mint a legalacsonyabban.

Miért káros a hála?

A hálapénz korántsem homogén jelenség, és az esetek többségében nem sok köze van a hálához. Az említett elemzés szerint jellemzően azért adja a beteg, hogy megfelelő odafigyelést kapjon, sőt azért, hogy egyáltalán részesüljön valamilyen ellátásban.
 
Ha az orvos működésével kapcsolatban jogtalan előnyt kér, a vesztegetés bűnébe esik. Aki a térítésmentes egészségügyi ellátás során a beteg tudtára adja, hogy mennyi a tarifa, jó, ha tudja, hogy nemcsak erkölcsileg, de a büntető törvénykönyv alapján is vétkezik, a törvény szabadságvesztéssel is fenyegeti. Ugyanez a helyzet, ha valaki „csak” elfogadja a kenőpénzt a kötelessége megszegéséért, például azért, hogy „átszerkessze” a várólistát, előre vegye az őt lefizető beteget, a szakmai elvek ellenében döntsön a betegek műtéti vagy szobabeosztásáról. Sőt, már a juttatás ígéretének elfogadásával is megvalósul a bűncselekmény. A felderítést nem könnyíti meg, hogy értelemszerűen az adó fél is elköveti a bűncselekményt – viszont mindkét oldalon lehetőség van a büntetlenségre, ha az érintett időben feltárja a hatóság előtt a történteket. (Mindezzel szemben a Tárki és az Image Factory 2007. évi vizsgálata szerint tízből négy ember úgy gondolja, hogy a hálapénz semmilyen körülmények között nem minősül vesztegetésnek.)

És a fentiekkel még a büntetőjogi vonatkozásokat sem tudtuk le: itt van mindjárt másik jellemző tényállásként az adócsalás. Ez nemcsak a gátlástalanul előre beárazott műtétekért kért beugró esetén áll meg, hanem a tényleges hála, az orvosok iránti együttérzés okán utólag adott (úgy tűnik, nem túl gyakori) juttatásnál is, hacsak nem szerepelteti az szja-bevallásban az orvos a hálából származó bevételeit.
 
Ha az igazságosság szempontjait mérlegeljük, a hálapénzjelenség eleven cáfolata annak a tételnek, miszerint jelen egészségügyi rendszerünk mindenki számára egyenlő hozzáférést garantál. (Sokan ezt – legalábbis retorikájukban – az egybiztosítós rendszer áldásaként próbálják eladni.) Az EgészségMonitor korábbi és ez évi vizsgálatai megmutatták, hogy végletes különbségek vannak az egészségügyi javak elérésének esélyében attól függően, hogy ki hol, milyen körülmények között él. Az Egészségbiztosítási Felügyelet feltárta, hogy az ellátórendszerben egyszerre van jelen a világszínvonal és az ellenségnek sem kívánható kategória. A jó vagy annak tűnő ellátási minőség sokszor kizárólag hálapénzzel vásárolható meg. Továbbá: minél többen versengenek a mielőbbi ellátásért, annál inkább felmerül a hálapénz mint eszköz a döntési helyzetben lévő orvos kegyeinek keresésére.

Mi következik mindebből? „Tiltsuk be, aztán aki elfogadja, büntessük meg!” – hangozhat a megtorló stratégia jelmondata. Csakhogy – mint láttuk – a „betiltáson” már túl vagyunk, mégis dübörög a hálapénzgazdaság. Zárjuk tán börtönbe az orvosok háromnegyedét? Beláthatjuk: nem egyszerűen arról van szó, hogy az orvosnak álló fiatalok között a bűnöző hajlam jóval gyakoribb, mint mondjuk a villanyszerelők vagy a tanárok esetében. A hálapénzjelenségnek mélyebb okai vannak, lepereg róla minden felszínes kezelésmód.