Útban a börtönegészségügy felé
Megvalósulni látszik az egészségügyért felelős államtitkár, Szócska Miklós álma: a szakminisztérium 2012-től teljhatalmat kap az ország valamennyi kórháza felett. Koncepciója sokak számára bizonyosan vonzó is. Lényege az ellátórendszer helyi szükségletekhez igazodó átalakítása.
Még a forintokat számolgató közgazdászoknak is tetszhet ez: X öszszegű közpénzből akkor lehet a legnagyobb mennyiségű egészségnyereséget vásárolni, ha odavisszük a gyógyítókapacitásokat, ahol arra „objektíve” a legnagyobb szükség van. Már zajlik is az előkészítés: „A mélyreható szerkezeti átalakítást a szükséglettérkép és a kapacitástervezési rendszer támogatja, amelynek kiépítése folyamatban van.” – olvashatjuk a Semmelweis Terv 23. oldalán.
Kis utánagondolással mégis belátható, hogy ez a szélsőséges módon, államosítással létrehozni kívánt modell valójában a börtönegészségügy modellje. A börtönben valóban reális feltételezés az, hogy a betegek ellátása objektív, orvosilag is igazolható szükségletek alapján történjen. A börtönkórház mindig a legsürgősebb, leg indokoltabb beavatkozásokat fogja elvégezni – a szimulánsok, az extra igénnyel rendelkezők nem kapnak elsőbbséget. A rendszer megfordítva is működik: azok a börtönlakók, akik alacsony műveltségük, ismereteik és igényeik alapján maguktól nem mennének el orvoshoz, mégis meg fogják kapni a szükséges ellátást (pl. szűréseket), mert parancsszóval berendelik őket a rendelőbe.
Könnyű sorolni azokat a szempontokat, körülményeket, amelyek végrehajthatatlanná teszik a Semmelweis Tervben megfogalmazott struktúraátalakítási koncepciót.
A kórházak államosítása akkor is elhibázott ötlet, ha kiderül, hogy a terv kidolgozóinak álmai mégsem valósulnak meg, és csak annyi történik, hogy a ma meglévő 140 kórház helyett csak 70-80 marad meg, mint ahogyan azt Szócska államtitkár korábbi munkatársa, jelenlegi tanácsadója, Sinkó Eszter több nyilatkozatában kimondta. A csökkenés mértéke igazolható, a módszer nem. És nem is fog célhoz vezetni: a következő két-három évben a kormánynak sokkal égetőbb gondjai lesznek. A Fidesz egészségpolitikusai közül többen már 1998-ban is ugyanezt tervezték, mégsem lett belőle semmi. Már csak azért sem, mert az orvosszakmai és közgazdasági megfontolások alapján „leírható” kórházak többsége a közepes és kisméretű vidéki városokban található. Ha majd a Fidesz erős emberei konkrét listákat kapnak a tárcától, vissza fognak hőkölni, mert a Fidesz a vidéki Magyarország pártja.
Az államosítás a gyakorlatban azt is jelenti, hogy a szaktárca minden felelősséget magára húz. A minisztérium korábbi vezetőinek már eddig is sok fejfájást okozott, hogy helyi ügyekkel kellett foglalkozniuk. Anekdotába illő történet, de igaz: amikor egy vidéki, de a minisztérium irányítása alatt álló tüdőszanatóriumból elkóborolt egy budapesti politikus súlyosan beteg, idős édesanyja, a kórház igazgatója aminisztertől kért gyorssegélyt a kerítés lyukainak befoltozására. Már ma is az a helyzet, hogy a miniszter az irányítója kb. 25 ezer embernek (mentők, ÁNTSZ, országos intézetek dolgozói stb.), hogy fog ez a rendszer működni, ha a miniszter 200 ezer embermunkájáért lesz közvetlenül felelős? Ez maga a szocialista tervgazdálkodás.
Sajnos az elmúlt másfél évben megtapasztalhattuk, hogy ha egy elképzelés végrehajthatatlan, ez még nem jelenti azt, hogy nem fogják végrehajtani. Nekilátnak, és mindenféle baj lesz belőle. Ebben az ágazatban is le fogják cserélni a teljes felső vezetést, mint ahogyan a hadseregben, a médiában, a bírói karban stb. Az új vezetők pedig – eleget téve a konkrét központi sugalmazásoknak – fel fogják bontani a beszállítói szerződéseket. Új cégek fogják őrizni, takarítani a kórházakat, más lesz a pék és a kertész. Lehet, hogy valójában csak ennyi az igazi cél?
