Utazás a világ peremén

 A húsvét ebben a mélyen katolikus országban hosszú. A „Holy Week” már a csütörtök–pénteki szünnappal elkezdődik. És mivel long weekendem helyszínéül Apot, egy távoli apró korallszigetecskét néztem ki magamnak, egy fárasztó egész napos rolling clinic után (dzsipes „Mozgó Egészségügyi Szolgálat” a hegyi falvakban), este útra kelek. Huszonkét órát utaztam kompon és hajón, nagyobb és kisebb buszon (itt jeepney-nek nevezik), motorellán, azaz háromkerekű motorautón (Thaiföldön tuk-tuk a neve).
Megérte.
Este hétkor taxival vitetem magam a tengerjáróhoz, a hatalmas dobozszerű komphoz. Hosszasan kígyózik a sor, vagy fél óra, míg feljutok a hajóra. Átvilágítás, motozás. Ez itt természetes, Mindanao szigete a muszlim terrorizmus őshazája. A rendőrkutya a táskáinkban kábítószer (robbanóanyag?) után szimatol. Többszintes, többkategóriájú hajó. A „turistaosztály” jó választás volt (otthon azért nem így hívnák…), kellemesebb az úribb emeletek fagyasztó légkondicionált zárt termeinél. A nyitott fedélzetet kellemes langyos, sós tengeri levegő mossa át.
Kissé rozsdás itt minden. Szemben a falon tábla: Safety first – Jesus on board. Ez megnyugtat…
Vagy ötszázan pihenünk az emeletes, műbőrrel bevont ágyakon. Néhányan lepedőt, párnát is bérlünk, körülbelül 150 forintért. Takarónak megfelel az esőkabátom. A tévéből üvölt a sajátos Fülöp-esztrád, és üvöltve társalognak szomszédaim is. A magánélet tisztelete, a privacy nem éppen fülöp-szigeti találmány. Azért jól alszom, hullafáradt vagyok. Hajnalban ágyból nézem a napfelkeltét, a tenger színeváltozását – inkább festőember ecsetjére való.
Két óra késéssel, nyolckor kötünk ki Cebu szigetén. Apró ladikokban koldusok eveznek szaporán a hajótest mellé. Néhány hónapos-éves gyerekek ringanak, alszanak benne. A frász tör rám, amikor a billegő lélekvesztőkből (igaz, egy-két méterre kifeszített párhuzamos bambuszmerevítőik védik a felborulástól), apák, anyák, testvérek, sőt egy-egy nagyi is a bedobált aprók után veti magát, de a picik fel sem ébrednek. A pénzhalászok hosszú másodpercek múlva bukkannak fel a nem túl tiszta vízből, és diadalmasan felmutatják a kihalászott érméket. A kamaszok a szájukban gyűjtik a pénzt.
Taxival átvágok Cebu modern milliós nagyvárosán. Európaiasabb, pontosabban amerikaibb, persze ez is csak olyan harmad-negyedosztályú Coca-Cola-life. Az én Mindanao-szigetem félmilliós Cagayan de Oro városa szegényebb – igaz, egzotikusabb is. Buszra szállás előtt a taxis még időben megtalál a tömegben, és kezembe nyomja a kocsijában felejtett kézitáskámat…
Megszólít egy apró, 30 körüli férfi:
– You are from Hungary?
Kidülledt szemmel bámulom, ez olyan, mintha Pesten megkérdeznénk egy ázsiaitól, hogy ugye Szumátráról való – és tényleg.
– Megismertem az angol kiejtéséről. Alabamai kiképzésemkor volt egy vidám barátom, T. őrnagy Budapestről. Imádta a vodkát és a sört.
Kiderül, hogy a fiatalember vadászpilóta, „Don kapitány”. A buszon mellém ül, és megnyugtat, hogy nem fogok unatkozni, mert megosztja velem élete fontosabb állomásait. Megosztotta. Családja bemutatása, anyagi helyzete és ötéves tervei részletezését követően elmondta például, mennyire rühelli a korrupt politikusdinasztiákat, és hogy szociáldemokráciára vágyik. Olyanra, mint amilyen Szingapúrban és Malajziában van. Meglepett, mert ritka ronda diktatúrák. Hát igen, magyarázta, mert a liberalizmus rossz, de a szocializmusból hozott rend, egy központosított hatalommal – az lenne az igazi.
Don megállás nélkül fecseg, hol érdekeset, hol nem. Amikor jó három óra múlva nem bírom tovább, és bevallom, hogy aludnék egy picit, kissé sértődötten, de udvariasan elhallgat és elhúzódik. Nem alszom, az elsuhanó tájat, a tengert bámulom.
Háromórai tengerparti buszozást követően – trópusi táj, buli, Fanta – megérkezem a következő szigetre, Negrosra átvivő komphoz. Az átkelés csak fél óra lenne, ha lenne hajó. Van, de csak két óra múlva indul. Ez itt természetes, philippine time. Van olcsó resti, eszem valamit rizzsel, nem igazán világos, mit. Csirkedarabkák vannak benne, sajnos a fejéből is. De a mangó friss. A déli hőség elviselhetetlen, ám csodák csodája, a váró légkondicionált, így elviselhető. Mégis elviselhetetlen, mert a tévéből szörnyű szappanopera harsog, majd vicces dokumentumfilm következik arról, hogyan törik össze magukat emberek, száguldó autóból, óriáskerékből kiesve. A való világ ideért, a világ peremére…
Átkelés Negrosra, Dumagetie nagyváros kikötőjébe. Ott majd vár az apói üdülő sofőrje, bizonyos Glenn, és elszállít az utolsó, korallszigetemre vivő hajóig.
Glenn azonban nem vár. Ott állok báván valahol a parton. Nyugi, majd csak lesz valahogy. Az egyik bódénál kólát iszom. Faggatom a tulajt, hogyan utazzak tovább Apo szigetére.
– Majd ők elkísérik, ott laknak – mutat rá két fiatalemberre. Valóban apóiak. Matematikai esélyem, hogy egy nagyváros peremén, az ide vagy 30 kilométerre lévő apró, 700 lakosú szigetről találok valakit, igen csekély lehetett, de mindig mázlim volt.
A fiatalemberek kedves helyi földművesek. Indulás előtt betérünk a szomszédos templomba. Gyertyát gyújtanak valakikért, és ha már ott vagyok, az én kezembe is nyomnak egyet. Udvariasságból meggyújtom és odaolvasztom a többi mellé. Önkéntelenül anyámra gondolok. Elbambulok, gombócot érzek a torkomban.
Na ki innen, felszállunk egy motorellára (5 peso, azaz 25 forint a menetdíj). Majd egy másikra, aztán egy zsúfolt jeepney-re. A röpke út vagy kétórásra sikeredik. Nem bánom, a nagyváros forgataga, a trópusi hegyek és a dél-kínai tenger látványa, barátságos farmerek és kotkodácsoló harci kakasok közé szorulva is az apró járműveken, kárpótol a kényelmetlenségért.
Utolsó előtti megálló: az Apóval szembeni falusi kikötő, közvetlenül a bűzös halpiac mellett. A kikötő virtuális, apró billegő csónakkal visznek a szabad vízen lebegő motoros hajóhoz. Amíg a rozoga bambuszlétrán felhúzódzkodom, nyakig vizes leszek. A zsúfolt hajón nagy az élet. Két transzvesztita (sok van errefelé, és sosem titkolják nemi identitásukat – furcsa ellentmondása e szemérmes országnak) egy nagydarab, részeg amerikaival barátkozik hangosan, rossz angolsággal. A többiek élvezik az ingyencirkuszt. Elindulunk. A motor asztmásan köhög, zihál, a hajó erősen imbolyog, a hullámok folyamatosan átcsapnak rajtunk – nem érdekel, kétszer nem léphetsz ugyanabba a nedves gatyába. Leköt a tenger színeváltozása, a késő délután meleg színei. A hiányzó festőecset…
Ötkor a szigeten befejeződik hosszú utazásom. Van még egy órám, amíg lezuhan a trópusi este, gyorsan a vízbe vetem magam. Sznorkolok, azaz búvárszemüveggel, légzőpipával a víz alatti életet, színes korallokat és fantasztikus halakat bámulok. Nem várt ajándék: „belebotlok” egy több száz, félméteres halból álló rajba (tonhalak?). Beúszom a közepébe. Nem zavarja őket, lassan, méltóságteljesen körberajzanak – életemben nem láttam ilyen gyönyörűt és ennél irreálisabbat.
És még van 48 órám e földi paradicsomban, meg egy egész napos hazaút Mindanaóra, ahol vár a szegényrendelés Bukidnon hegyeiben.
Szép az élet.

Dr. Nemes János