Törvények közé szorult háziorvosok

Az elmúlt hetekben olyan híresztelés kapott lábra, miszerint a helyi háziorvosok illetve önkormányzatok között jövőre esedékes szerződés megkötésére nincs szükség. Az ehhez kapcsolódó érvelés szerint ugyanis az önálló orvosi tevékenységről szóló, még 2000-ben megfogalmazott, de a közelmúltban módosított törvény a praxis működtetését a háziorvos kötelezettségeként írja elő.

Az ezzel szemben álló, azzal jogilag egyenértékű önkormányzati törvény viszont csupán annyit mond, hogy a helyhatóságoknak gondoskodniuk kell az egészségügyi alapellátásról – az iskolaorvosi, háziorvosi- és fogorvosi ellátásról,
ez utóbbi kettő ügyeletéről, valamint a védőnői szolgálatról. Selmeczi Kamill szerint e két törvény egymásmellettiségéből adódnak azok a viták, amelyek középpontjában a helyi önkormányzatok és a háziorvosok közötti viszony áll.

Az önkormányzat feladata a háziorvosi körzet kijelölése, s ehhez kapcsolódóan
a területi ellátási kötelezettség előírása, sorolja az Alapellátók Országos Szövetségének elnöke. Ami az erre vonatkozó, vállalkozó háziorvos és az önkormányzat közötti szerződést illeti, ennek Selmeczi Kamill meglátása szerint olyan megállapodásnak kell lennie, amiben azt tisztázzák, hogy ki, milyen feltételekkel, s milyen arányban vesz részt e feladat biztosításában.

Ennek jegyében az ellátás nem szakmai működési feltételeinek biztosítása önkormányzati, míg az OEP által finanszírozott szakmai tevékenység végzése
és az ehhez szükséges eszközök biztosítása a vállalkozó, praxisjog-tulajdonos
háziorvos kötelezettsége. Tehát egyenrangú, tárgyaló felek konktraktusára van
szükség.

A gond tehát alapvetően abból adódik, hogy két egyenrangú, egymással konkuráló jogszabály vonatkozik ugyanarra a feladatra, anélkül azonban, hogy az önkormányzati törvény részletesebben kifejtené a helyhatóságok alapellátással kapcsolatos feladatait, ily módon mintegy szabadkezet adva nekik. Ugyanakkor az önálló orvosi tevékenységről szóló jogszabály igyekszik védeni a háziorvosi praxist, leszögezve, hogy egy adott háziorvosi körzetre egy adott praxisjog vonatkozik, amely vagyonértékű tulajdonjog. Mint ilyen elidegeníthető, de Selmeczi Kamill érvelése szerint az önkormányzat által nem felmondható.

Amennyiben az önkormányzatnak etikai, szakmai gondja adódik háziorvosával az orvosi kamarához illetve a háziorvos működési engedélyt kiadó tisztiorvosi szolgálathoz fordulhat intézkedésért. Abban az esetben, amennyiben beigazolódnak az orvos ellen emelt önkormányzati kifogások, s visszavonják az adott praxisra kiadott működési engedélyt (s nem a praxisjogát!), úgy erről az orvosnak értesítenie kell a praxisát, közben pedig gondoskodnia kell – neki, s nem az önkormányzatnak! – helyettessel az ellátásról. A FAKOOSZ elnöke úgy látja, a gondok abból adódnak, hogy a jogalkalmazók eltérően és sokszor sajátosan értelmezik a jogszabályokat, ami a jogegység hiányára utal.

Az Országos Alapellátási Intézet főigazgató helyettese viszont úgy gondolja, az önkormányzati törvény az irányadó, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a helyhatóságok feladatává teszi az alapellátás biztosítását. Az önálló orvosi tevékenységről szóló törvény idén hatályba lépett, de még tavaly lezajlott módosítása ráadásul igyekszik gátat vetni az esetleges önkormányzati önkényeskedéseknek. Így például pontosan meghatározzák, milyen esetben mondhatják föl az orvossal kötött szerződésüket, s a praxis értékesítésére is adnak fél éves határidőt.

Füredi Gyula óva int attól, hogy mellőzve az önkormányzatokat, ne kössenek velük szerződést az orvosok. Amennyiben így tesznek, elveszítik működési engedélyüket, s munka nélkül maradnak.

A mindmáig időről időre fellángoló vitát a FAKOOSZ szeretné lezárni, ezért
még idén ősszel, az összes érintett képviselőjének meghívásával konferencián
kívánják tisztázni a praxisjog körüli félreértéseket, jogértelmezési és alkalmazási anomáliákat, megszüntetni a jogbizonytalanság szerintük Alaptörvényt sértő állapotát.