Takács Péter: Vállalom a felelősséget
Átalakításról, a kórházi adósságokról és várólistákról is kérdezte a Mandiner Takács Péter egészségügyért felelős államtitkárt.
Sosem hálás feladat egészségügyi államtitkárnak lenni, különösen nem a covidjárványt követően, a háború okozta válság idején. Miért vállalta el?
Nem értek egyet, ez nagyon szép feladat. Persze kell hozzá, hogy az ember végigjárja a szamárlétrát, ezt én megtettem. Pintér Sándor – akivel az Országos Kórházi Főigazgatóság főigazgató-helyetteseként kezdtem dolgozni – három nappal a kinevezésem előtt közölte szándékát, egy percig nem volt bennem kétség, hogy belevágjak-e. Azt érzem, nagyjából minden összeállt az egészségügy körül, amire a rendszerváltás óta várunk. Most olyan dolgokat lehet meglépni, amiket a szakma elfogad, a társadalom igényel, és politikai támogatás is van mögötte. Most vagy soha hangulat van.
Mit gondol, miért önt választotta a belügyminiszter erre a feladatra?
Tíz éve vagyok a közigazgatásban, ahol sokszor jellemző a klasszikus bürokrácia: amit nem nagyon szeretünk, eltoljuk magunktól. Így van ez a problémamegoldással is, inkább leírjuk, miért nem lehet valamit megvalósítani, mint hogy megoldanánk. Rám ez sosem volt jellemző. Valószínűleg, de legalábbis remélem, a miniszter erre figyelt fel a másfél évnyi közös munka során. Jó benyomást tehetett rá, hogy vállalom a felelősséget. A jelmondatom: a siker közös, a felelősség az enyém – így megyünk előre.
Úgy tűnik, jelentős bizalmi tőkével indul.
Aki az elmúlt tíz évben velem dolgozott, láthatta, nem félek fölvállalni döntéseket. Ahogy kérdezni sem félek. Emellett törekszem magam köré gyűjteni megalapozott szaktudású, nagy tapasztalatú embereket. Az engem segítő csapattal tíz éve együtt mozgok a közigazgatásban, vakon megbízom a véleményében. A bizalmi tőke nem feltétlenül a személyemnek, inkább a csapatmunkánknak köszönhető. Nem vagyok híve a spanyolviasz újra és újra feltalálásának: az utóbbi húsz évben kiváló elméleti munkák születtek arról, mit kellene kezdeni a magyar egészségüggyel. A leírtak gyakorlatba ültetése a misszióm. Elmentünk a gólvonalig, ott pattog a labda, be kell lőni.
Mi a legsürgetőbb feladat?
Egyértelmű, hogy az alapellátáshoz kell hozzányúlni, amelynek a leggyengébb pontja az alapellátási ügyelet megszervezése. Ez évi 13 milliárd forintjába kerül a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőnek, körülbelül ugyanennyit tesznek hozzá az önkormányzatok is, az egész rendszer mégis széttöredezett, és ebből az összegből csupán az ország hatvan-hetven százalékára tudtunk ellátást venni. A maradékon a piacot uraló, az önkormányzatoktól pénzeket kizsaroló cégek osztoztak, és értékelhetetlen minőségű szolgáltatást nyújtottak. A betegbiztonság szempontjából tehát bőven van még teendő. Még tavaly cselekedtünk: Hajdú-Bihar megyében indítottunk egy pilot projektet, ennek lényege, hogy a megyében az Országos Mentőszolgálat járásonként megszervezte az alapellátási ügyeletet. Nagyon jók a tapasztalatok. A lényeg, hogy az ember felhívja a megadott számot, a vonal másik végén az Országos Mentőszolgálat kiképzett és tapasztalt kollégája meghatározott protokoll szerint kikérdezi a telefonálót, majd eldönti, az ellátás melyik szintjére irányítsa. A jelenlegi rendszerrel az is nagy probléma, hogy mindenki betódul az egyetem sürgősségijére, ahol aztán akár hét órát is várakozik ellátás nélkül. Hogy ez az áldatlan állapot megszűnjön, egységesen kell megszervezni a betegek elosztását. Mindenkit az állapotának megfelelő szintre kell besorolni. Az alapellátási feladatokat minden járásban a mentőszolgálat látja majd el. Korábban számos visszaélés történt, nemritkán a szolgáltatók napi hetven beteg ellátását is lejelentették, pedig a valóságban csupán a tizede valósult meg.
