Svéd Tamás: Van mitől tartanunk
Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára szerint a valóságról beszélni muszáj és nem gyengeség. A Magyar Narancs interjúja.
Magyarnarancs.hu: Egy márciusi interjúban, a koronavírus-járvány első hullámában azt kérdezték öntől, fél-e. Erre ön azt mondta, hogy igen, fél, de nem maga miatt. Most, egy sokkal durvább második hullámban mi a válasza erre a kérdésre?
Svéd Tamás: Nagyjából ugyanez. Továbbra is hiszünk abban, hogy a vírus elsősorban az idős és valamely szempontból elesett állapotú emberekre veszélyes. Számos korombeli barátom átesett rajta és aránylag jól átvészelték, így magam miatt kevésbé félek.
MN: És az egészségügyi ellátórendszer állapota miatt?
ST: Amiatt már sokkal inkább. Van mitől tartanunk. Ami tavasszal még csak félelem volt, az mára sok helyen valósággá vált.
MN: Beszéljünk ezekről a félelmekről. Míg az első hullámban arról szólt a kommunikáció, hogy kevés a védőfelszerelés és nem készül elég teszt, addig ma már a Magyar Orvosi Kamara Etikai kódexét emlegetik arra az esetre, ha dönteni kell, melyik beteget mentsék meg.
ST: A védőfelszerelések esetében ugyan az utánpótlással és allokációval lehetnek gondok, de sokkal jobban állunk, mint tavasszal. Amitől viszont félnünk az az, hogy a betegek elözönlik az egészségügyet és ez először kompromisszumos, majd lehetetlen helyzetet eredményez, a gyógyítás minősége romlik és ez végül a betegek életébe kerül. Ettől az állapottól karnyújtásnyira vagyunk, néhány helyen már most is ez történik. Ugyanakkor, noha a kórházi ellátásra szorulók száma folyamatosan növekszik, ezzel együtt az elhunytak száma csak lassabban, ezt pedig nehezen tudjuk értelmezni. Az optimista forgatókönyv szerint lassan elérünk egy platót, de erre racionális magyarázat egyelőre nincs. Így inkább arra kell készülni, hogy a megszorítások ellenére a megbetegedések száma és a halálozás még egy ideig növekedni fog. (...)
MN: A kormányzati kommunikáció szerint az ellátórendszer tartja magát és bírni fogja a terhelést. Ön, aki benne dolgozik is így vélekedik erről?
ST: Nehéz ezt definiálni, mert nincs egy éles sarokpont, amikor azt mondjuk, hogy eddig bírta és most már nem. Ez egy folyamat, ahol a betegek számának növekedésével egyre inkább romlik a gyógyítás minősége. Azt már elmondhatjuk, hogy számos helyen most is kompromisszumos az ellátás, de továbbra is minden beteget igyekszünk ellátni. Teljesen magára a legvégsőkig senki sem marad, de a kérdés az, hogy ebben a rendszerben hol lehet és kell meghúzni a határt, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokból a lehető legtöbb beteget tudjuk megmenteni és a legtöbb embernek tudjunk segíteni. (...)
MN: A Realitás Projekt kapcsán úgy fogalmaztak, arról beszélni, hogy mi a helyzet a kórházakban, hol van hiány vagy gond, nem gyengeség, hanem a valóság bemutatása.
ST: Így van, mi a valós információkon alapuló valós helyzetet akarjuk megmutatni, hogy aztán valós segítséget kapjunk.(...)
