Gyógyítás
Rákterápia gyomor- vagy bélátfúródással
A rosszindulatú daganatok kezelésében széles körben alkalmazott bevacizumab életveszélyes gasztrointesztinális perforációra hajlamosíthat. A szövődmény elsősorban a vastagbél- és végbélrákban, illetve a veserákban szenvedő betegeket veszélyezteti.
A bevacizumab számos tumorfajta terápiájában helyet kapott a kemoterápia kiegészítéseként, így széles körben alkalmazzák vastagbél- és végbélrákban, veserákban, nem kissejtes tüdőrákban és emlőrákban. Már korábban is felmerültek aggodalmak azzal kapcsolatban, hogy a bevacizumabbal kezelt betegek körében nagyobb a gasztrointesztinális perforáció kockázata, eddig azonban még nem történtek olyan vizsgálatok a kapcsolat tisztázására, melyek alapján az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerfelügyeleti Hivatala (FDA) felvehette volna a szer ellenjavallatai közé a kórelőzményben szereplő emésztőrendszeri átfúródást.
Az e téren uralkodó bizonytalanság megszüntetésére a New York-i Stony Brook University Cancer Center kutatói metaanalízist végeztek, melyben 17 véletlen besorolásos vizsgálat összesen 12 294 betegének adatait elemezték a bevacizumab és a gasztrointesztinális perforáció közötti esetleges összefüggés irányában.
A The Lancet Oncology internetes oldalán, valamint júniusi számában nyilvánosságra hozott tapasztalataik szerint bevacizumab alkalmazása mellett 0,9 százalék a gasztrointesztinális perforáció előfordulási aránya, ami éppen kétszerese a kontrollcsoportban regisztrált értéknek. A gyógyszeres kezelés szövődménye az esetek 21,7 százalékában végzetesnek bizonyul.
A gasztrointesztinális perforáció többek között a daganattípus függvénye is: leginkább a vastagbél- és végbél, illetve a veserák, legkevésbé pedig a hasnyálmirigyrák bevacizumab-kezelését kíséri. Emellett nem közömbös az alkalmazott gyógyszeradag sem: a kis dózis (2,5 mg/kg/hét) 61 százalékkal, míg a nagy dózis (5 mg/kg/hét) 167 százalékkal növeli a gasztrointesztinális perforáció kockázatát.
A mostani eredmények alapján talán egy lépéssel közelebb jutottunk ahhoz, hogy azonosítsuk a szövődmény szempontjából különösképpen veszélyeztetett betegek körét, így mód nyílhat arra, hogy már a korai jelek észlelésekor megtegyük a szükséges lépéseket a nem kívánt következmények elhárítására.
Dr. Simonfalvi Ildikó
