Progresszivitás magasabb szinten – interjú Velkey Györggyel

Velkey György részt vett az új egészségügyi kormányzat programalkotó munkájában; a kormányprogram megjelenése után erről is kérdeztük.

– 1992-ben, amikor a református egyház visszakapta a Bethesda gyermekkórházat, a lakosságot az foglalkoztatta, vajon egy zsidó vagy egy evangélikus gyermeket is ellátnak-e majd.

– És az ateistáknak is térden állva kell-e majd imádkozniuk az egyházi kórházban, amit egyébként egy református sosem tesz meg. A tévhitek valóban velünk éltek.

– Ehhez képest ma ott tartunk, hogy egy katolikus vezeti a legnagyobb református közintézményt. Hogyan lehetséges ez?

– Az egyházi kórház elsősorban közösség, amelybe a betegek és családtagjaik is beletartoznak, ám nem csak ők – a kertünket például Szegedről érkezők gondozzák, és gazdálkodó önkéntes segítők biztosítják éves burgonyaszükségletünket. Katolikus voltom sosem volt akadály. Amikor 2003-ban váratlanul meghalt Dizseri Tamás, az intézmény nagytekintélyű újraalapítója, én már hat éve orvosigazgató voltam. Ám nem lévén református, az egyház vezetői nem ismertek, így először fél évre, ideiglenesen kaptam meg az állást. Azóta már kétszer meghosszabbították a megbízatásomat, amiben nyilván segítségemre van, hogy édesanyám református, így nem mozgok idegenül a protestánsok között sem.

– A kórházszövetség élén eddig nagy kórházak vezetői álltak. Mit szólnak hozzá, ha elmeséli, hogy kétszer annyi önkéntes segítője van, mint amennyi orvosa?

– Talán akadnak, akik naiv álmodozónak tartanak, pedig elég sokrétű tapasztalatom van a magyar egészségügyről. A debreceni egyetemről jöttem, sok szállal kötődöm a Semmelweis Egyetemhez, és egy éven át én vezettem az egyház mosdósi kórházát, amelyet 2007-ben a kaposvári kórházba integráltunk, hogy túlélhessük a megszorításokat. Azóta sem szakadt meg Kaposvárral a kapcsolatom.

– Furcsa szervezet a kórházszövetség. Három évre előre választ elnököt, bizonyára azért, hogy függetlenedni tudjon a politikától, azután Rácz Jenő volt miniszter mellett dönt, most pedig önt támogatták, akiről nyílt titok, hogy a leendő egészségügyi államtitkár programalkotó csapatában dolgozik.

– Az engem megválasztók feltehetőleg egyensúlyi helyzetre törekedtek. Megválasztásomkor még ők sem tudták, hogy speciális közvetítő szerepem lehet, mert mint az egészségügyi programot kidolgozó csapat egyik tagja jobban átélem, mit hogyan képzelnek a leendő kormány tagjai.

– Mekkora szerepe volt abban a szövetségnek, hogy rendre a kis kórházak lettek az átalakulások vesztesei, és az egészségügyet az utóbbi időben hatalmas kórházgyárak kezdték el uralni?

– Ennél kissé árnyaltabb volt az elmúlt időszak, hiszen az utóbbi három évben Varga Ferenc vezette a kórházszövetséget, és a siófoki kórház már nem megaintézmény. A kórházi rendszer valóban ezer sebből vérzik. A nagy kórházaknak nemritkán elavult az infrastruktúrájuk, érdekrendszerük és – nyilván erősnek fogják találni a kifejezést – időnként nagyhatalmi gőg jellemzi őket. A klinikáknál egyfajta arisztokratikus távolságtartás figyelhető meg, nehezen kapcsolódnak be a napi rutinfeladatokba, és nem szívesen engedik ki a kezükből a rezidenseket és szakorvosjelölteket. Az elmúlt időszakban ugyanakkor rengeteg pofont kaptak, így teljesen jogos a sértettségük. A kicsiket fenyegeti az eladósodás réme, s olyan ellátások megtartására törekednek, amelyeket humánerőforrás-gondjaik és nem megfelelő eszközellátottságuk miatt nem tudnak megbízható minőségben elvégezni. A kórházszövetség deklaráltan valamennyi tagjának az érdekeit szeretné szolgálni, mivel azonban ezek egymással ellentétesek, ez nyilvánvalóan nem lehetséges.

– Hogyan lehet kimenekülni ebből a helyzetből? Eddig az erősebbek képviselete dominált.

– Életképes struktúrát kell létrehozni. A cél egy olyan funkcionálisan integrált kórházrendszer kialakítása, amelyben mindenki azt a feladatot végzi, amire szükség van.

– A kormányprogram is hasonlóan fogalmaz, de ez nem új gondolat, csak éppen eddig senkinek sem sikerült megvalósítania.

– Mert sosem rendeltek a döntésekhez megfelelő érdekeltségi elemeket, és még sosem próbáltak olyan rendszert kialakítani, amelyben az állam dominál. Enélkül pedig aligha megy.

– Csakhogy a kormányprogramban egy szó sincs az állami egészségügy megteremtéséről, holott korábban úgy tűnt, ez lehet az új kabinet fő cselekvési iránya. Mit jelent ez? Az ágazat új irányítói máris vereséget szenvedtek volna

– Az állami szerep növelése szerepel a programban. Ennek konkrét megvalósulási formájához viszont politikai döntés kell, amit Orbán Viktor nyilván nem akart meghozni az érintettekkel való egyeztetés nélkül. A nemzeti konzultáció egészségügyi részére még nem volt idő.

– Hogyan kell elképzelni az állami szerep erősítését? Az angol rendszer lenne a minta?

– Az állami szerepvállalás fokozásához nem kell feltétlenül a kórházaknak is állami tulajdonba kerülniük. Elegendő a finanszírozáson és a különböző egyéb szabályzókon keresztül ösztönözni az intézményeket egy állam által elképzelt modell kialakítására. Például a konszolidációs pénzekhez vagy az uniós fejlesztési támogatásokhoz így lehet majd hozzájutni.

–  A kormányprogram egyértelműen kiáll a progresszivitási szintek visszaállítása mellett. Ez stabilizálhatja az intézményrendszer működését

– Furcsa helyzet alakult ki. Az elmúlt években a jogszabályok szintjén megszüntették a progresszív ellátási szinteket, ehelyett a súlyponti kórházak hálózatát hozták létre, ami viszont a gyakorlatban nem töltötte be a funkcióját. A valóságban mégis megmaradt a régi, háromszintes rend – „emlékezetből” még így működött az egészségügy. Például Fehérgyarmatról Nyíregyházára a megyei kórházba ment a beteg, onnan pedig Debrecenbe. Most annyi történhet, hogy ez a rendszer a jogszabályokban és a finanszírozásban is újra megjelenik.

– A kormányprogramban egyszerre szerepel, hogy a kapacitásoknak át kell alakulniuk és az, hogy nem kell csökkenteni a kórházi ágyak számát. Ez a két állítás ellentétben áll egymással.

– Mindig olyan ellátási formát kell választani, amelyre ott, azon a helyen a legnagyobb szükség van. Egyes esetekben ez aktív kórházi ágy, máshol szakorvosi óra, de az is lehet, hogy sürgősségi vagy nappali ellátás. Vagyis napközben bent fekszik a beteg, de éjszakára, ha lehet, hazamehet, amennyiben pedig súlyosabb állapotú, továbbküldik a progresszivitás magasabb szintjére. Hasonló gondolkodás már elkezdődött például Győr- Moson-Sopron vagy Veszprém megyében.

– Vagyis a szakmának és az önkormányzatoknak területi együttműködésre kell törekedniük?

– Legjobban a gyermekegészségügyet ismerem, ezért a példákat is onnan hozom. Gyermekintenzív osztályból például elég lehet egy régiónként, de az igazán jó legyen. A gyermekpulmonológia viszont minden kórházban nélkülözhetetlen, ám nem kell hozzá mindenhol fekvőbeteg-részleg. Megyénként a nagyobb, komplex ellátást biztosító osztályok mellett elég megtartani néhány kórházban egy-egy kisebb gyerekrészleget a hasmenés miatt kiszáradó vagy a befulladó kicsik számára. Speciális ellátásokra pedig még a regionális központokban sincs szükség, például a súlyos égéssérültek ellátásához elég egy országos központ. Így kellene végigmenni minden szakmán.

– A kórházaknak „humánbankként” kellene működniük, ahonnan kirajzanak a terepre az orvosok, és ott végzik a munkát, ahol a legnagyobb szükség van rájuk

– Pontosan. És ez a legkönnyebben akkor történhet meg, ha egy megyében vagy nagyobb területi egységben minden intézmény egy integrált, esetleg állami szolgálat része.

– Szabadfoglalkozású orvosként dolgoznának, mint azt a kormányprogram írja?

 – Nekem ezzel azért van bajom, mert a gyógyítás csapatmunka, ahol a tagoknak szinte egymás gondolatait is ismerniük kell, hogy kritikus helyzetben is a legjobb megoldást tudják választani.

– Felmerül bírálatként az is, hogy az elmúlt húsz évben nem láttuk, hogy az állam jó gazda lenne, megfelelően fejlesztette volna az intézményrendszerét, és jó döntéseket hozott volna a kapacitásokról.

– Az elmúlt években az állam diktátumszerű, a párbeszédet arrogánsan elutasító, az orvost és az egészségügyi társadalmat ellenségként kezelő légkört alakított ki. A kiindulási pont ennek megszüntetése, a súlyosan megmerevedett frontok feloldása gesztusokkal, érdemi egyeztetésekkel, párbeszéddel. Új metodikára, új hangvételre, bizalmi légkörre van szükség.

– Van idő ennek megteremtésére?

 – Ezt nem lehet megspórolni. Ha ezt nem tesszük meg, bármilyen programmal álljon elő az új kormány, a passzív ellenálláson úgyis megbukik.