"Olykor Istent kell játszani"

– Miért kap most fizetést?

– A menedzseri, a kórházvezetői munkámért, és egy kisebb összeget orvoslásért is, szabadidőmben mentőzöm. Bár általában a két szerep (a vezetés és az orvoslás) az életben sokszor kerül konfliktusba, nálam jól megfér egymással, s még előnyökkel is jár: rálátok mindkét szakmára, az egymással szembeni előítéletekre. Nevezetesen, hogy a menedzserek szerint az orvosok jól keresnek, mert annyi a mellékesük, az orvosok viszont a kórházi vezetőkről hiszik, hogy bőven van mit a tejbe aprítaniuk, mert nincs felelősségük, csak „beesik” a korrupciós pénz…

–… no és így van?

– Ha hagyja az ember, akkor igen, ha meg nem hagyja, akkor meg nem…

– Előadásaiban gyakran idéz Machiavellit. Valóban a „poklon keresztül vezet az út”?

– Igen. Nagyon nehéz korrupció nélkül létezni, dolgozni a mai, hazai egészségügyben. Óriási elvárások mellett, rosszul fizetett és szervezetlen a munka. Aki csak „alany” a rendszerben, az a lehető legjobb technikát, a tévedhetetlen orvost és azonnali ellátást akarja magának. A másik oldalon meg csak a nincs, a nincs, és a nincs van, számtalan korlát és kevés fizetés. Ilyen körülmények között nem könnyű, sőt brutálisan nehéz ellenállni a hálapénznek, vagy a beszállítóktól érkező csúszópénznek. Csakhogy azt is tudni kell, ha egyszer valaki beadja a derekát, a híre futótűzként terjed a piacon, hogy ez a fickó fogható. Attól kezdve pedig báb lesz mások kezében. S könnyen lehet, hogy néhány éven belül éppen azért záródnak be, válnak elérhetetlenné vágyott szakmai lehetőségek, mert egyszer elfogadtál egy kisebb, de nem sértő összeget, vagy elutaztál más pénzén valahová messzire. Magamról azt is tudom, nem vagyok alkalmas bábnak, annál sokkal céltudatosabb vagyok. Mondhatni ez szinte családi örökség: már a nagyszüleim és a szüleim is ilyen önfejűek voltak. Miközben pontosan tudom, hogy olykor ez sem jelent kisebb poklot, mint maga a korrupció.

– Szintén Machiavelli: „Nem az az erős, aki nem esik el, hanem aki mindig fel tud állni”?

– Soha nem azon kell görcsölni, hogy ne essünk el, mert óriási energiát vonhat el más, fontosabb dolgoktól, és ráadásul a „talpon maradás” közben a kívánatos és optimális iránytól is eltérhetünk. Minden párhuzam sántít egy kicsit, de gondoljunk csak az egyensúlyát visszanyerni igyekvő síelőre. Egy „gyors eséssel” az ember megállhat, körülnézhet, újratervezhet, és elindulhat a jó irányba. Egyensúlyért való küzdés közben ezt nem lehet megtenni. Az esések hozzásegítenek olyan élethelyzetekhez, amit az el nem esők soha meg nem ismerhetnek, meg nem érthetnek, így abból nem is okulhatnak – és tovább száguldhatnak a téves irányba. Ez átvitt értelemben akár az egészségügyi rendszerre is igaz...

– „Szabadidejében” mentőzik. A Youtube-on a napokban megjelent egy mentős valóságshow-t idéző film promóciója. Ennek az a mottója, hogy a „halál nem válogat, az ember igen…”

– Gyakran van így, történik meg, ez az orvoslás velejárója. Nagyon nehéz kérdéseket feszeget. Az orvos naponta kerülhet olyan helyzetbe, amikor hajlamos, sőt, inkább kénytelen „Istent játszani”, mert egyszerűen dönteni kell. Dönteni kell arról, hogy menteni próbál minden áron, vagy „hagyja beteljesedni” az adott helyzetben a kritikus állapotú betege sorsát – mindezt úgy, hogy közben nem ismeri, nem ismerheti az illető értékrendjét életről, halálról. Persze a kritikus helyzetekben valakinek mindenképpen dönteni kell, és ha már valakinek ezt meg kell tennie, jobb, ha egy orvos teszi. De azt senki sem tudhatja előre, hogy ha valakit visszahoz az életbe, marad-e, lesz-e megint ember belőle. Egy személyes rémtörténet. Néhány éve éppen szolgálatba léptünk, amikor a rohamkocsink riasztást kapott. Egy iskolában focizás közben összeesett egy fiú. Mire kiértünk, már legalább tíz perce halott volt, de akkor azt gondoltam, nem hagyhatom annyiban. Sikeresen újraélesztettük. Csakhogy azóta, és ennek már tényleg jó néhány éve, éber kómában fekszik, az ápolása fölőrölte a családot, a szülők elváltak. Akkor ott az iskolai tornateremben Isten szerepébe kényszerültünk, döntöttünk, hősiesen küzdöttünk – kérdés, hogy nyertünk-e… S persze örökre kérdés marad az is, hogy ha másképp döntünk, a gyermekük halálát hogyan dolgozták volna fel.

– Azért most mintha kicsit túlnyerte volna magát: nyert a kórház-igazgatói pályázaton, a META elnökévé választották és szinte nincs olyan rendszerjobbító projekt, amelyben ne lenne Szócska Miklós jobb keze… Valójában mihez gyűjt pontokat? Mi lesz, ha végre „nagy lesz?”

– Ez a jobb kéz azért erős túlzás. Szakembernek gondolom magam. A jó példák számomra a skandináv egészségügyi rendszerek – és nem a forrásbőség okán, hanem a szemlélet, a tudatosság és a szervezés miatt. A történet tehát nem a pontgyűjtésről szól, hanem arról, hogy szívesen veszek részt minden olyan akcióban, amely egy vélt jobb felé tereli az egészség ügyét. Csak az elmúlt másfél évben két projektből szálltam ki: egy ponton túl, szakmailag már nem voltak vállalhatók. Önként léptem hátrébb éppen azért, mert szakembernek gondolom magam, nem zsoldosnak. Jelenleg a legnagyobb kihívást az jelenti, hogyan lehet jól vezetni és szervezni kórházat Magyarországon. Amikor tíz évvel ezelőtt a Veszprém Megyei Kórházba kerültem, megkérdezte tőlem a kórház akkori főigazgatója, mit keres itt egy ilyen fiatal gyerek? Miért foglalkozik irányított betegellátással, meg efféle rendszerszervezési varázslatokkal és divathóbortokkal, amikor orvos, és a szakmában is lehetne valami, valaki belőle. Akkor az volt az őszinte válaszom Pákozdy Jánosnak, hogy 10-12 éven belül egy nagy megyei kórházat vezetnék, most meg tanulni jöttem, mert úgy gondolom, a kórházi főigazgatás egy külön szakma, külön tudomány, és ahhoz, hogy valaki jól csinálja, nem feltétlen az orvoslás tudományára, mint inkább menedzsment- és egyéb más készségekre, tudásra, gyakorlatra van szüksége. A kimondott mondatokkal szinte azonnal elkezdődött a tanulási folyamat is. Pákozdy János ugyanis pont az a főigazgató-típus volt, aki osztályvezető főorvossága mellett igazgatta a nagy kórházmonstrumot, így kéretlen „kritikámat” látszólag éppen a legrosszabb helyen, a legrosszabbkor mondtam el. Mielőtt – sutaságom miatt – kétségbeeshettem volna, csak annyit mondott: ő ezt másként gondolja, és másként is csinálja, de lehet, hogy nekem van igazam, és tíz év múlva akár még a helyére is ülhetek…

– Odaül? Mintha az a szék most éppen foglalt lenne…

– Az akkori 10-12 év ambiciózus terv volt, és nem is feltétlenül Veszprémre irányult, ahol egyébként egyszer már 5 évig lehettem Rácz Jenő, a mostani főigazgató helyettese. Kiváló iskola volt. De azt is tudom, hogy 5-7 éven belül szükségszerűen generációváltás történik majd a mostani kórházi vezetési rendszerben. Időm van, ahogy fejlesztésre és ésszerűsítésre szoruló nagy megyei kórház is lesz bőven. De most még nem is mennék sehova, mert jelenlegi helyemen, Zircen sem fejeztük még be, amit elkezdtünk. A zirci kórházban 2007 óta nincs aktív ellátás, mozgásszervi rehabilitációval, krónikus ellátással foglalkozik és egynapos ellátást is nyújt. Érdemes eljönni Zircre, ahányszor csak megállok az épület előtt, mindig rácsodálkozom, mennyire szép. És rendre eszembe juttatja azt is, hogy nincs értelme félni a jövőtől, ha egy kórházban egyszer csak megszűnik az aktív ellátás és más feladatra kell átpozicionálni a házat, a munkatársakat. Remek csapattal dolgozom és mára valamennyien büszkék vagyunk arra, amit ott közösen létrehoztunk. 2009-ben 800 milliós uniós támogatást kapott az intézmény – egészen pontosan Zirc városa. A nyolcszázmillióból lebontották a régi szakrendelő épületét, helyébe háromszintes, komplex ellátást nyújtó új épület került, benne 14 szakrendelés, egynapos sebészet működik. A nappali kórházban kúraszerű ellátásokat készülünk biztosítani a lakosságnak, emellett új tevékenységünk a városi tanuszoda működtetése, benne van lehetőség gyógy-, illetve vízi tornára. Az egykor az intézményt siratók is mára már valódi kis ékszerdobozként tekintenek a zirci kórházra. E változás menedzselése nem ment volna, ha az ott dolgozóknak nem sikerül megérteniük, mikor, mire, miért és miért éppen úgy van szükség, vagy ha nem sikerül csapattá formálódni. És természetesen elengedhetetlen volt a város, a város vezetésének támogatása minden téren.

– A Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság (META) elnökei eddig elméleti emberek, főként a tudományos terület képviselői voltak. Hogyan ütötte ki őket a nyeregből?

– Nem ütöttem ki senkit, ez nem egy „ki-ki” harc volt. Nemzedékváltásra került sor a META-ban, viszont csak feltételezéseim vannak, hogy ennek során miért éppen rám esett a jelölők választása. Meglepődtem, amikor azzal hívtak a választás előtt 3 nappal, hogy két elnökjelölt van, és az egyik én vagyok. Két nap gondolkodás után vállaltam a jelöltséget, és végül úgy választottak meg, hogy a közgyűlésen részt sem tudtam venni, mert hivatalos külföldi programom volt. Így a kortesbeszédemet is e-mailben küldtem el, és más olvasta fel. Hogy a tudós elnök helyett ezúttal a tagság egy gyakorlatiasabb elnök mellett döntött, magyarázhatja az is, hogy a META új fejlődési ciklusba lépett. Az egészség-gazdaságtannal foglalkozó tucatnyi lelkes és elkötelezett orvos, közgazdász szenvedélyéből és hitével létrejött és növekedő szervezetből a közelmúltban már szakmai kollégiumi tagozat is kinőtt. Ők teremtették meg és ismertették el az egészség-gazdaságtan tudományát Magyarországon, és szereztek ezzel múlhatatlan érdemeket. Sőt, az általuk képviselt, korábban futurisztikusnak gondolt elveket evidenciaként kezeljük az egészségpolitikában, a befogadáspolitikában. A META-ban a tudományos ügyeket a továbbiakban is kiváló szakemberek képviselik, akik értő és elismert szereplői az Akadémia világának. Most az elnöki figyelemre, professzionalitásra így nem annyira a tudományos kérdésekben, hanem a szervezet fejlesztésében, hatékony működtetésében van szükség. Abban meg a menedzsmentmúltam miatt van némi jártasságom, ezért mertem vállalni.

– Vezetéselméletet tanít, megnéztem egy előadása vázlatát. Machiavellin kívül gyakran Diderot-idézeteket használ, van ennek ma értelme?

– Hogyne lenne. Mondhatnánk unortodoxnak a módszerem, de a lényeg mégiscsak az, hogy az előadásokon a lehető legőszintébb vagyok, csak így lehetek hiteles. Elmondom például, hogy miként zajlik Magyarországon a vezetők kiválasztása, hogy miért fordulhat elő, hogy általában nem a legrátermettebb, fölkészült jelölt lesz a kórházban a főigazgató. A választási folyamatban ez nemigen szempont. Elmondom, hogy az erőszaktól kezdve a bizalomig, a rokoni, a kulturális és a szociális kapcsolatokon túl – s ez utóbbit nevezhetnénk akár pártpreferenciának is – még mi minden játszik közre a kiválasztásban. Azt is elmondom, hogy ez a gyakorlat miért nem hasznos – legalábbis a társadalom számára. De ettől ez még így van. Más kérdés, hogy az adott intézménynek jó-e az így kiválasztott vezető? S erre bizony az a meglepő válasz, hogy igen, mert az intézmény érdekei, jövője szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy ellenséges vagy támogató külső környezete van az adott vezetőnek.

– Szabad egy olyan rendszerben vezetővé válni, ahol ezek a kiválasztási szempontok működnek?

– Nyilván azt kéne mondanom, hogy nem. Demoralizáló, miközben a másik oldalon az intézménynek, a benne dolgozóknak meg – legalábbis a forráshoz jutás kedvezőbb esélye miatt – jó lehet. És, ha az uniós beruházó intézményeket górcső alá vesszük (kik és mekkora forráshoz jutottak), látszik, hogy szervezet szintjén hasznos. Más kérdés, mire és hogyan sikerül az így megszerzett forrásokat elkölteni, majd azután a megteremtett kapacitásokat működtetni.

– A META-nak nem éppen az az értelme, hogy fölrúgja ezeket a szabályokat?

– Dehogynem. Változtatni kell, csak nem vérrel-vassal, hanem fontolva haladva, fokozatosan. Tíz-tizenöt év biztosan kell hozzá, mire felnő egy olyan korosztály, amely képes túllépni az egészségügyben rögzült hierarchikus szemléleten, akik már nem a tekintélyelvű, hanem az integratív orvoslás hívei lesznek. És ennyi idő alatt felnőhet egy olyan politikusnemzedék is, amely megérti, hogy kevesebb forrásból nem lehet egészségesebb nemzetet teremteni. Az egészséghez forrásra van szükség – nekünk pedig be kell mutatnunk, a forrásokat hova és hogyan helyezzék, miképpen állítható elő a legtöbb egészségnyereség. Ebben a munkában pedig nagyon is sok részfeladata van a META közösségének. Az előadásokon mindig megemlítem, hogy az egészség-gazdaságtanász előtt van jövő, mivel elődeink és mi, a jelenlegi vezetők nem vesszük el a kenyerüket, bőven hagyunk nekik megoldandó feladatot.

– Ambiciózus vagy csak rajong a pozíciókért?

– Nem tartom magam rajongónak, törtetőnek, tudok, tudtam (és remélem, később is tudok majd) félreállni, ha a sors úgy hozza. Az ambiciózus jelzőt viszont vállalom. Mondhatni ez egyfajta kényszer és felismerés is. A kényszer alatt azt értem, hogy mindig beleütközöl valamibe, ami akadályozza a munkádat, és gyakran csak azért, mert nincs valami jól megszervezve, átgondolva, irányítva. Valakinek – a rutintevékenységét feladva vagy háttérbe szorítva – ezt is fel kell vállalnia, és ez a legtöbbször én vagyok.

Az orvosi munka sokszor azért nem hatékony, mert szervezetlen – és így hiába dolgoznak magasan képzett szakemberek, a végeredmény szükségszerűen rosszabb lesz, mint olyan helyeken (országokban), ahol ugyan a képzettség alacsonyabb, de jobb a szervezés. Orvosként végeztem, talán nem is lennék utolsó a szakmában, de azt kellett látnom, hogy a legnagyobb tehetségek is ebben a csapdában vergődnek. Arra jutottam, hogy a vezetésben, a kreatív, innovatív és inspiráló háttér megteremtésében talán tudok másoknál is többet és jobbat csinálni. Akkor pedig hasznosabb, ha az utóbbira koncentrálok.