„Ne sajnáljanak, segítsenek!”

Megfelelő tájékoztatás híján azt is csak kevesen tudják meg, hogy fogyatékossági támogatás jár nekik. Ezen próbálnak változtatni a vakok és gyengénlátók szervezetei, egyesületei, amelyek minél több információt igyekeznek eljuttatni a fogyatékkal élőknek arról, milyen segédeszközökre jogosultak, vagy milyen rehabilitációra van lehetőségük

A fehérbot a vakok utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen segédeszköze. Alkalmazásának gondolata a francia Guilly d Herbemont grófnőtől származik – olvasható a többi közt a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete hírlevelében. A grófnő a párizsi utcán sétálgatva többször megfigyelte a nagy jármű és személyforgalomban félénken és bizonytalanul közlekedő vakok állandó veszélyeztetettségét. A vakok megsegítésének lehetőségét megtárgyalta az édesanyjával is, aki nem értett egyet a lánya igyekezetével, és inkább irodalmi művek Braille rendszerű átírását javasolta neki. A kérdéssel mégis tovább foglalkozva egy könnyen felismerhető eszköz kézben hordásának a gondolatát vetette fel, így jutott el a "fehérbot" szükségességéhez, amelynek használata fokozatosan terjedt el Európában és csaknem az egész világon.

Hányan érintettek?

A Földön minden ötödik percben megvakul egy felnőtt, minden percben egy gyermek – ha számuk a korábbi ütemben gyarapodna, 2020-ban elérné a 75 milliót. A WHO adatai szerint a világban 285 millió ember szenved látáskárosodásban, 39 millió a vakok, 246 millió a gyengén látók száma, ebből 19 millió gyermek látáskárosodott. A szembetegségek 90 százalékban a fejlődő országok lakóit sújtják, amely elsősorban a szegénység okozta vitaminhiánnyal, illetve a szemüveg és az orvosi ellátás hiányával magyarázható. Felmérések bizonyítják, hogy az emberek több mint 50 százalékának volna szüksége valamilyen látáskorrekcióra. A gyermekek esetében is riasztó adatokról beszélhetünk, közel 30 százalékuk küzd valamilyen látásproblémával. A jó látás elengedhetetlen a fejlődésükhöz, hiszen a tanult információik 80 százaléka a látásukon keresztül jut el hozzájuk. Ha a családban magas fokú a rövidlátás vagy távollátás, illetve előfordult cukorbetegség vagy öröklődő szembetegség, fokozottan ajánlott a rendszeres szemészeti szakvizsgálat.
A Központi Statisztikai Hivatal 2011-es adatai alapján Magyarországon a gyengén-, illetve aliglátók közel 74 ezren vannak, ami a népesség 0,74 százalékát jelenti. A 9054 vak között többen vannak a nők (4790 fő). A látás- és hallássérült siketvakok száma 3262. A fogyatékkal élők több mint 70 százaléka 50 évesnél idősebb. Valójában ennél sokkal több a látássérült, az idősek 80 százaléka ugyanis gyengénlátó, csak nem tud róla.

A látássérülteknek csupán negyede tagja valamely érdekvédelmi egyesületnek, amelyekből megyénként egy, Budapesten pedig kettő működik. Közülük az egyik a Vakok és Gyengénlátók Hermina Egyesülete.

– Az utazási kedvezmény és a fogyatékossági támogatás egyedi elbírálás alapján jár, de aki vak, az biztosan megkapja – tudjuk meg Borai Botondtól, a Hermina elnökétől. A szervezet hat munkatársa folyamatosan járja a főváros és Pest megye szemészeti rendelőit, ahol arra kérik a dolgozókat, adják át tájékoztató füzetüket látássérült betegeiknek. Az egyesületnek egyébként csak az lehet tagja, akinek látáscsökkenése a Maschke-táblázat szerint eléri vagy meghaladja a 67 százalékot.

Sok látássérült már a háziorvosnál is nehézségekkel találja szembe magát, amikor a támogatáshoz szükséges négyoldalas nyomtatvány kitöltésére kéri a doktort.

– Tagjaink tíz százaléka reklamált ilyen esetek miatt, volt, akit elküldtek a rendelőből, és nekünk kellett telefonon megkérni az orvost, hogy végezze el a feladatát – folytatja az elnök, s mindjárt hozzáteszi, a legkevesebb panasz a szemészekre van. Borai Botond azt mondja, ha lenne lehetőségük, valamennyi egészségügyi intézményben tartanának olyan érzékenyítő tréningeket, mint az Óbudai Rendelőintézetben, ahol a szakorvosoknak igyekeztek megtanítani, mit tegyenek azért, hogy a vak és gyengénlátó betegeik biztonságban érezzék magukat a kezelések alatt.

Az orvos sem tudja, mit kezdjen velük

Minden egészségügyi intézményben kötelezővé tenné a kiscsoportos érzékenyítő tréningeket Kroll Zsuzsanna, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) szakmai vezetője.

– Sem az orvosokat, sem a szakdolgozókat nem tanítják meg, hogyan kell segíteni a fogyatékosokat az ellátáskor – mondja Zsuzsanna, aki születésétől fogva aliglátó. – Talán ők is úgy érzik, hogy tudniuk kellene, hogyan viselkedjenek velünk, és ahelyett, hogy kérdeznének, megpróbálnak nagyon magabiztosnak tűnni, amivel nem sokat javítanak a helyzeten. Velem például volt, hogy hangosan és artikuláltan kiabáltak, szólnom is kellett, hogy nem siket vagyok, hanem vak.

A kiscsoportos érzékenyítő tréningeken Kroll Zsuzsanna interaktív helyzetekben mutatja be, mit él át egy vak ember, és milyen megoldási modelleket használhat adott szituációban a látó partner, legyen családtag vagy dolgozzon akár az egészségügyben, oktatásban. Zsuzsanna azt mondja, nem ad kész kliséket, inkább azt szeretné, ha az egy-három napos tréningek után a résztvevők átgondolnák, mit hittek korábban a vakokról, és ahhoz képest mit tapasztaltak.

Többre képesek, mint gondolnánk

A legáltalánosabb vélekedés, hogy a vakok jobban hallanak, nem igaz, viszont a hangokból olyan következtetéseket vonnak le, amit egy látó is megtehetne, csak nincs szüksége rá.

– Az informatikában azért annyira sikeresek a vakok, mert nem egérrel, hanem billentyűkombinációkkal dolgoznak, a hangokra pedig azonnal reagálnak, ezért gyorsabban használják a számítógépet – mondja a Hermina Egyesület elnöke, és hozzáteszi, ezt csak lassan fedezik fel a látó munkahelyek. Bár javul a statisztika, mindössze a látássérültek öt-tíz százaléka dolgozik rendszeresen.

– Egy születésétől vak embernek több évtizedes gyakorlata van, következésképpen sokkal több mindent tud elvégezni, mint azt egy látó feltételezi – folytatja Zsuzsanna, és egyetért ezzel a pécsi Világ Világossága Alapítvány alapító elnöke, dr. Sebestyén Ibolya is, aki 1987 óta foglalkozik vakok és gyengénlátók oktatásával, szakképzésével, rehabilitációjával.

– Egy sérült tanuló szakképzése egymillió forint évente, ezt követően pedig nem forszírozzuk, hogy dolgozzanak – mondja a szemész-gyógypedagógus. – A munkaerőpiac jobban tudná hasznosítani ezeknek az embereknek a tudását, csak több olyan ösztönző kellene, amivel a munkavállalás irányába tereljük őket. Bár jobb a támogatások aránya, mint volt, egyelőre a sérült ember még mindig jobban jár, ha fel sem kel az ágyból. Komplex egészségügyi, oktatási és foglalkoztatási habilitációra és rehabilitációra lenne szükség.

Elemi rehabilitáció

Jelenleg csak Budapesten, később Tatán lesz elérhető világszínvonalú bentlakásos rehabilitáció, de a milliárdos beruházások után is csupán néhányszor tíz főt tudnak majd befogadni évente. A régiós központokban található, részben civil, részben állami működtetésű oktatási pontok finanszírozása viszont hullámzó, több közülük a bezárás határán áll, így az évente többezernyi ambuláns és otthon tanítást igénylő eset jelentős része ellátatlan marad.

Az elemi rehabilitáció egyik része a fehér bot használatának oktatása.

– Ingyenes mobilitástréningjeink a sérültek önállóságát, társadalmi integrációját segítik. Az önálló közlekedés egyik biztosítéka a vakok számára a fehér bot, amelyet sokan technikai tudás hiányában vagy rosszul értelmezett hiúságból nem használnak – mondja Sebestyén Ibolya. – Korábban a szabályok szerint csak tizennyolc éves kortól taníthattuk a segédeszköz használatát, ma már a hatévesek kezébe adjuk a megfelelő fehér botot, egy-két év után ennek segítségével szükséghelyzetben már közlekedni is tudnak.

Hasonló tréningeket a Vakok Állami Intézetében (VÁI) működő VakokElemiRehabilitációs Csoportja(VERCS) is kínál, ahol a magyar technikákat tanítják, míg Sebestyén doktornő a Nyugaton nemzetközileg elismert és kidolgozott módszerekkel dolgozik. Elmondja azt is, volna mit javítani az itthon forgalmazott fehér botok minőségén is, elérhetők jobb típusok is, azonban ezeket nem mindenki tudja megfizetni, mert a tb-támogatás nem mindegyikre, vagy csak részlegesen jár. Pedig nem mindegy, hogy az eszköz milyen hosszúságú, anyagú, flexibilitású. A szakember hozzáteszi azt is, a fehér bot megfelelő technikai használata önmagában nem elég, a mobilitástréningen megtanítják más érzékszervi kompenzációs mechanizmusok, a szaglás, hallás, bizonyos esetekben ízérzékelés használatát a mindennapi közlekedésben és feladatellátásban.

Szintén a látássérültek elemi rehabilitációjának része a kutyás közlekedés oktatása, ezzel foglalkozik dr. Mezősi Tamás, a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány kuratóriumi elnöke.

– A vakvezető kutyák kiválasztása és kiképzése, a felhasználók vizsgára való felkészítése, az éveken át tartó klienskísérés és a kutyák állatorvosi költsége a várhatóan 10 évnyi szolgálati idejük alatt nagyjából kétmillió forintos költség – mondja a rehabilitációs tanár. – A kutyák kiképzése kölyökkorban, komoly tréningjük másfél éves korban kezdődik, a lemorzsolódás ezalatt 50 százalékos. A kutya és az ember között kialakuló komplementer kooperációban a kutya azokat és csak azokat a funkciókat veszi át, amelyekben ő jobb, miközben meghagyja az alapvető irányítást a gazdának. A közlekedéssegítés legkiválóbb eszköze a vakvezető kutya, ami viszonylag drága és kevés van belőle; a látássérültek egy százaléka él segítő kutyával, ami lehetne több Mezősi Tamás szerint, aki amúgy is úgy véli, nem kielégítő a vakok és gyengénlátók rehabilitációs ellátottsága.

Vakvezető kutyák képzésével három helyen foglalkoznak az országban, ami a szakember szerint kevés, viszont a magyar szabályozásra büszkék lehetünk, mert nemzetközi összehasonlításban is példamutató, ahogyan a kimeneti oldalról korlátozza a tevékenységet. A képzőhelynek garantálnia kell, hogy a látássérült kutyájával együtt teljesíti az előírt, szigorú vizsgát, amire csak úgy lehet felkészülni, ha a kliens komoly rehabilitációs képzést kapott.

Ajánlás van, protokoll nincs

A Szemészeti Szakmai Kollégium 2010-ben készítette el a „Felnőttkorban látássérültté vált személyek rehabilitációjáról” szóló szakmai protokollját több, a területen tevékenykedő szervezet bevonásával. Az orvosok előtt jobbára ismeretlenek voltak az elemi rehabilitáció nyújtotta széles körű lehetőségek, pedig Mezősi Tamás szerint a kezelőorvosnak döntő szerepe van abban, hogy mihamarabb a megfelelő rehabilitációs központ felé irányítsa a beteget, ahol segítenek alkalmazkodni a megváltozott állapothoz, elsajátítani a segédeszközök használatát, és kialakítani az új élethelyzetnek megfelelő életmódot. A komplex, átfogó szolgáltatás történhet ambuláns, bentlakásos, illetve otthon tanításos formában. Az intézményekben a pácienseket megtanítják tájékozódni, közlekedni, oktatják a tapintható írást és olvasást, valamint a kommunikációs és számítástechnikai eszközök használatát.

Mivel a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) 2013. december 31-ével valamennyi protokollt visszavonta, így az irányelv jelenleg csak szakmai ajánlásnak minősül, alkalmazása nem kötelező.