Nagy műtétek – istenhittel
Sokan hülyének néznek, „vallásos őrült” – mondják. De azért itt van egy óriási tévhit. Szerintem az orvosoknak a 60-70 százaléka nagyon mélyen hisz, mondja Csókay András a hvg.hu-nak.
(...) Hogy fér össze az idegsebészet a vallásossággal?
Cs. A.: Példaképünk, a Nobel-díjas ausztrál agykutató, John Carew Eccles professzor azt mondja: „A materializmus, mely az egész szellemi világ létezését az idegsejt-tevékenységek modelljével akarja magyarázni, hihetetlenül leértékeli az emberi lét titkát. Az a nézet, mely szerint a gondolkodás fizikai folyamatok eredménye, egyszerűen babona, melyhez a dogmatikus materialisták ragaszkodnak.”
Erre alapozva tíz évvel ezelőtt indítottam egy tantárgyat a Semmelweis Egyetemen, a Magatartástudományi Intézetben, Kopp Mária professzorasszony és az akkori rektor úr segítségével, amely pont erről szól, az istenhit és a tudomány témaköréről. Én vagyok a kurzus felelőse, de nemcsak én adok elő; sok híres meghívott előadónk van, akik az orvostudományban mind nagyot alkottak. Például Kellermayer Miklós sejtkutató vagy Papp Lajos szívsebész. Ha megnézzük a Nobel-díjasokat: sokan közülük az életük végén tanúságot tesznek, hogy ők csak benézni tudtak egy kulcslyukon, és rájöttek, hogy keveset tudnak. Ez nagy alázatra neveli az embert. Heisenberg, a részecskefizika atyja, azt mondja, hogy amikor a tudomány poharából az első kortyokat kiiszod, könnyen ateistává válsz, de a végén mindig ott van Isten. Einstein meg azt mondta, hogy a tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak. Ez így van. Amikor azt látom, hogy valakinek a nyaki verőerét átfúrta egy eltörött kólásüveg, amelybe részegen beleesett, akkor ott nem imádkozni kell, hanem bele kell nyúlni ujjal a sebbe, és le kell fogni a vérzést, amíg kijön a mentő.
hvg.hu: Értem, de egy olyan orvos, mint ön, aki rengeteg súlyos agyi és gerincsérülttel találkozott az élete során, rengeteg halálesetet és szenvedést látott már, hogy hihet még mindig Istenben?
Cs. A.: A sok szenvedést az okozza, hogy „elhagytuk a Paradicsomot”. A Jóisten szabad akaratot adott nekünk, mi ezzel visszaéltünk. Minden szenvedésünket az emberiség bűnei, mulasztásai okoznak. Isten kijavítja ezeket, de nem úgy, ahogy mi szeretnénk, mert az újra baj forrása lenne. Ezt megtapasztaltam akkor, amikor elvesztettem a tízéves kisfiamat. Epilepszia következtében ártatlanul belefulladt a kerti ócska medencébe, a húszcentis vízbe a tizedik születésnapján. Az örök életben eltörpülnek majd ezek a bajok.
hvg.hu: A sziámi ikrek szenvedésével mi a helyzet? Nem Isten akarata elleni cselekvés, hogy szétválasztják őket?
Cs. A.: A sziámi ikreket is ebben a konstellációban kell nézni. Nem úgy teremtődtek az emberek, hogy sziámi ikrek legyenek. A természetnek pedig megvan az öngyógyító ereje, amit szintén Isten teremtett. Mi, orvosok csak megpróbálunk lehetőséget nyitni erre a gyógyításra. Nem mi gyógyítunk, csak segítjük a gyógyulást. Sajnos, a legjobb szándék mellett is árthatunk. Ez nagy dilemma minden nehéz esetnél.
Persze, kaptunk kritikákat Pataki doktorral együtt, hogy szabad-e szétválasztani az ikreket. A szülők és a kinti orvosaik kértek föl minket erre. Amikor István elzárta azokat a nagy közös vénákat, előtte kiment az anyához, és megmondta, hogy „20-30 százalék esélye van annak, hogy az ikrek belehalnak. 70, hogy nem lesz probléma. Csinálhatjuk?” – kérdezte. Az édesanya azt válaszolta sírva, hogy igen, csinálják, mert ez így nem élet.
hvg.hu: A kollégái, a szakma hogy viszonyul ahhoz, hogy ön ennyire vallásos, és nyíltan hangoztatja is ezt?
Cs. A.: Sokan hülyének néznek, „hülye Csókay, vallásos őrült” – mondják. De azért itt van egy óriási tévhit. Szerintem az orvosoknak a 60-70 százaléka nagyon mélyen hisz. Amikor betérsz az orvosi szobádba egy nehéz műtét után, és nem tudod, hogy a beteged fel fog-e ébredni, vagy sem… ilyenkor sok orvos bűnbánatot tart, imádkozik valamilyen módon. Az egy más kérdés, hogy beszél-e erről vagy sem, hogy kitesz-e képeket a Szűz Máriáról a falra, vagy sem.
Én azt érzékelem, hogy alapvetően valóban a Jóisten vezeti az embert, és bizonyos nagy műtéteket pusztán emberi erővel, istenhit nélkül nem tudnék megoldani. Mint ahogy emberi erővel a kisfiamnak a halálát sem tudtam volna feldolgozni. Kaptam viszont az Istentől olyan misztikus tapasztalatokat, amelyek teljesen nyugodttá tesznek, és tudom, hogy én ezt a gyereket a feltámadásban majd meg fogom ölelni. Ott álltam a halál után két héttel a temetkezési vállalat előtt az urnával a kezemben, olyan kiüresedve, mint még soha. Hallottam, éreztem, hogy rám szólt a gyerek odaátról: „Nyugodj meg apu, Jézus karjaiba hullottam”. De ez már egy jóval mélyebb kérdés, és tudom, hogy a hvg.hu olvasói nem feltétlenül nyitottak erre. (...)
