Munkaerőhelyzet: ösztönözzék az érintetteket!

Annak idején sokkot váltott ki az a kormányzati döntés, amely nyugdíjba parancsolta mindazokat a költségvetési szerveknél – így értelemszerűen az épp egyre államibb egészségügyi intézményekben – foglalkoztatott közalkalmazottakat, akik elérték a nyugdíjkorhatárt, s annyi szolgálati idővel rendelkeztek, amelynek alapján öregségi teljes nyugdíjra tarthattak igényt.

A 2012-es esztendő utolsó munkanapján, december 29-én, a Magyar Közlönyben megjelentetett – s ezzel hatályba is léptetett – kormányzati döntést mintegy hátba szúrásként élték meg az egyre aggasztóbb munkaerőhiánnyal küszködő egészségügy szereplői. Az egykori pletykák szerint, bár az ágazat vezérkara jó ideig sikerrel érvelt annak érdekében, hogy az irányításuk alá tartozó terület két-három évre átmeneti mentességet kapjon a végrehajtás alól, ám ez az állítólag konkrét formát is öltött terv az akkori igazságügyi, valamint a miniszterelnökséget vezető – s egyben az ágazatot felügyelő – miniszterek politikai cicaharca miatt a döntés pillanatában lekerült a napirendről.

Bár a kormányhatározat kimondja, hogy „(…) a megszüntetett jogviszonyú közalkalmazottak, kormánytisztviselők és kormányzati ügykezelők álláshelyeinek betöltésére közalkalmazotti, kormányzati szolgálati jogviszony nem létesíthető, és a feladat ellátására megbízási vagy vállalkozási szerződés nem köthető”, néhány sorral lejjebb kiderül, minderre mégis csak sor kerülhet, igaz, immár kizárólag kormányzati jóváhagyással.

Kis magyar abszurd

A rendelet megjelenését követő hetek fejetlenségét jól jellemzi a második Orbán-ciklusban egészségügyért felelős államtitkár, Szócska Miklós nyilatkozata. Ebben egyrészt igyekszik megmagyarázni az intézkedés okát – „(…) végre pontot tegyünk arra is, hogy egy ilyen méretű ellátórendszerben hány emberre van szükség (…) a különböző foglalkoztatási viszonyok transzparensek legyenek (…)” – ugyanakkor nem győzi hangsúlyozni, hogy adataik szerint a minőségi ellátáshoz szükségesnél kevesebb orvos, szakdolgozó és ápoló van, s hogy a hiányszakmákban az ágazat nem tud lemondani a 62 évesnél idősebbek munkájáról.

A kormánydöntésből következő, a további munkavégzést lehetővé tevő eljárásrendet felvázoló, mára Állami Egészségügyi Ellátó Központtá nemesedett egykori GYEMSZI (Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet) pedig az intézményvezetőknek küldött, 2013. január 18-án kelt körlevelében szinte könyörög a címzetteknek: ösztönözzék az érintetteket a továbbfoglalkoztatás iránti kérelmek benyújtására.

A kormányhatározat végrehajtását napi szintre lebontó eljárásrendet legjobb pillanataikban akár az abszurd nagy mesterei, Ionescu vagy Beckett is megfogalmazhatták volna, ám ez a munka végül hazai jogászokra hárult. A menetrend a következő: az érintett által aláírt továbbfoglalkoztatási kérelem, s az ehhez csatlakozó munkáltatói indoklás címzettje az Állami Egészségügyi Ellátó Központ Egészségügyi Intézményi Humánpolitikai Osztálya. Innen az összegyűjtött kérelmeket az EMMI-hez továbbítják, amely azokat eljuttatja a miniszterelnökséghez, majd innen ezek a kormány elé kerülnek, hiszen, mint a határozat leszögezi: a munkáltatói jogok gyakorlója a kormány véleményének kikérését követően – magyarán: a kormány engedélyezését követően – „dönthet” a továbbfoglalkoztatásról.

Az eljárásrendet akár felfoghatjuk a végletekig vitt demokrácia megtestesüléseként is, amelynek során a kormány szinte kezet ráz, és további jó munkát, erőt és egészséget kíván a megfáradt, ám továbbra is lelkes doktoroknak, nem is szólva a szakdolgozókról és nővérekről, hiszen az ő továbbfoglalkoztatási kérvényük ugyanezt az utat járja be! Ám ha e szinten (vagy akár a minisztériumban) csupán jóváhagyó pecsételés zajlik – visszautasításra szinte alig van példa, ha mégis, akkor az mellőzi az indoklást –, mert oly mértékű a bizalom a további szolgálatot támogató intézményvezetők iránt, akkor mire ez az egész? Miért fecsérli a kormány egy ilyen piti ügyre a drága idejét?...

Virágozzék száz virág

Miközben az engedélykérő nyomtatványok egyik hivataltól utaznak a másikig, a hétköznapok racionális ritmusban zajlanak. Nem egy intézményben alapgyakorlattá vált például, hogy minden, a nyugdíjkorhatár elérhető közelségébe jutó egészségügyi dolgozónak – a kórházi mérnök például nem tartozik ebbe a kategóriába! – megkérik a továbbfoglalkoztatási engedélyt, amelynek lehetőségével vagy él az érintett, vagy sem. Az óvatos előrelátást az indokolja, hogy a kérvények jóváhagyására néha 3-5 hónapot is várni kell, de idén például – amikor folyamatosan járnak le az első három évre szóló engedélyek – a tavaly decemberben beadott papírokra július elején-közepén érkezett válasz.

Ami a konkrét kivitelezést illeti, akad példa arra, hogy a jelentős pacientúrával rendelkező orvosok a nyugdíjkorhatár elérése után sem kérik nyugdíjuk megállapítását, hanem a továbbszolgáló engedély birtokában folytatják a munkát, mintha mi sem történt volna. Ezzel jól jár az intézmény, akárcsak a költségvetés, amelynek ebben az esetben nincs miért a nyugdíj helyett jövedelempótló támogatást utalnia, s vélhetően alapos pénzügyi kalkuláció után – a várható paraszolvencia és a jövedelempótló, valamint a változatlanul érkező közalkalmazotti jövedelem összevetésével – nyilván a doktor is.

A hivatalos menetrend egyébként azt diktálná, hogy a nyugdíjkorhatárt elért dolgozó közalkalmazotti jogviszonyát megszüntesse az intézmény. Ekkor veszi kezdetét a felmentési idő, amely – tekintve, hogy jobbára olyan orvosokról, szakdolgozókról és ápolókról van szó, akik évtizedeket töltöttek el az ágazatban –, általában 6-8 hónap, s amelynek teljes idejére jár a fizetés, ledolgozni azonban csak az idő felét szabad. Mivel a kincstár csak a felmondási idő végén – hiszen addig bért utal – adja ki a nyugdíjazás elindításához szükséges dokumentumokat, s mert a helyben továbbdolgozni szándékozók nem akarnak otthon tölteni három-négy hónapot, a napi praxis nem feltétlenül ezt az utat követi.

Ehelyett közös megegyezéssel megszüntetik a munkaviszonyt, majd pár hét múlva – az idő előtt megkért, s közben megérkezett engedély birtokában – megkötik a maximum három évre szóló újabb közalkalmazotti jogviszonyt. Mindeközben a nyugdíjfolyósítónál intéződik a nyugdíj, amelyet nem vesz ugyan majd fel az érintett, ám helyette közalkalmazotti bére mellé megkapja a jövedelempótló támogatást, amelynek mértéke nem lehet magasabb – tehát nyilván megegyezik – a várható nyugdíj összegével.

Akad intézmény, ahol a három évre szóló kormányzati engedély birtokában szívesebben kötnek egy-egy évre megbízási szerződést a nyugdíjassal, mivel a felmondási idő ebben az esetben mindössze harminc nap. Van itt ugyanis egy tisztázatlan jogértelmezési kérdés: mi történik akkor, ha a három évre szóló engedélyt birtokló közalkalmazott két év múlva mégiscsak a nyugdíj mellett dönt?  Egyesek úgy vélik, a közalkalmazotti szolgálati idő összeszámítódik, tehát ilyenkor is életbe lép az a hosszú felmondási idő, amelyet már korábban is igyekeztek elkerülni, hiszen a munkavégzés alóli felmentés ideje alatt is foglalt státuszra nem hirdethet munkaerő-felvételt a krónikus létszámhiánnyal küzdő intézmény.

Kettős juttatás

A kettős juttatás tilalma – amely fogalom egyébként először 2012 decemberének elején egy képviselői módosító indítványban bukkant fel – a fizetés és a nyugdíj egyidejű felvételét hivatott megszüntetni. Mivel a közszférában felmondtak a nyugdíjasoknak, s haladéktalanul nyugdíjazták a nyugdíjkorhatárt elért munkatársakat – akiknek helyét nem lehetett betölteni –, ez egyben munkaerő-racionalizálást is jelentett. Ez alól azonban az egészségügy egyfajta kivételt kapott, de a továbbfoglalkoztatási engedély birtokosainak sem folyósították nyugdíját 2013 júliusától.

Mivel azonban a miniszterelnök korábban nagy nyilvánosság előtt ígéretet tett arra, hogy a kieső jövedelmet – nyugdíjat – pótolják, megkezdődött az ötletelés.

Így került szóba a senior ösztöndíj, de ez már elnevezése okán is akkora felháborodást váltott ki, hogy rövid úton ejtették. Maradt a jövedelempótló támogatás. E címszó alatt a továbbdolgozó nyugdíjas – függetlenül attól, hogy közalkalmazottként, egyéni vállalkozóként vagy megbízási szerződéssel folytatja a munkát – fizetése mellé megkapja az időközben megállapított nettó nyugdíját. Ezután is be kell fizetni a 16 százalékos jövedelemadót, a 7 százalékos munkavállalói egészségügyi hozzájárulást, valamint a 1,5 százalékos munkaerőpiaci járulékot, illetve a munkaadónak a 27 százalékos szociális hozzájárulási adót a számfejtés során, tehát szuperbruttóval kell számolni. Mindennek a fedezete az egészségpénztár költségvetésében áll rendelkezésre egy külön soron.

Tavaly e célra 8 milliárd 263 milliót, idén közel ugyanennyit, 8 milliárd 600 millió forintot fordított az OEP. Arról nem szól a fáma, hogy a nyugdíjjal megegyező összegű jövedelempótló támogatás bevezetésével mennyire lettek – Szócska Miklóst idézve – átláthatóbbak a foglalkoztatási viszonyok.

Mint az az OSAP 2013-as jelentéséből kiderül, az intézkedés eredményeként a nyugdíjas korú orvosok száma 21,7 (464 fő), a szakdolgozóké 35,5 (944 fő), s az ugyancsak nyugdíjas korú egyéb egészségügyi dolgozóké 51,2 százalékkal (1384 fő) csökkent. „A csökkenést nagymértékben a nyugdíjas korúak létszámcsökkenése eredményezi” – foglalta össze az intézkedés lényegét a dokumentum. Ami a továbbfoglalkoztatottakat illeti, a legutolsó, nyilvános OSAP-jelentés szerint 2014-ben ily módon 1442 orvos, s 1435 szakdolgozó állt még munkában. Számuk azonban évről évre fogy, a magánszolgáltatók térhódításával ugyanis mindenféle herce-hurcát mellőzve, a nyugdíjba kerülők náluk keresnek elfoglaltságot s kiegészítő jövedelmet.