Mit ér az ösztönző, ha nem tudnak róla?
Az Egyesült Államokban az egészségügy minden területén egyre inkább előtérbe kerül a teljesítmény alapú finanszírozás, a vizsgálatok mégis arról tanúskodnak, hogy e megközelítés pozitív hatása sem az orvosok magatartásában, sem a betegspecifikus kimeneteli mutatókban nem nyilvánul meg egyértelműen.
Amerikai kutatók nemrég a JAMA Internal Medicine hasábjain számoltak be azon vizsgálatuk eredményeiről, amelyben egy országos felmérés adatainak felhasználásával a fenti megállapítás hátterében álló okokat igyekeztek felderíteni. Mint kiderült, az ambuláns ellátásban dolgozó orvosok egy hatoda nem is tudja, hogy munkabérét az általa nyújtott teljesítmény alapján állapítják meg.
Jóllehet korábban már több szűkebb körű vizsgálat jelezte, hogy az Egyesült Államokban praktizáló orvosok jelentős része nincs tisztában a teljesítmény alapú finanszírozás jelentőségével, ez az első olyan keresztmetszeti elemzés, amelyben országos szinten mérték fel az új díjazási rendszerrel kapcsolatos ismereteket. Az elemzés alapjául az USA járványügyi szervezetének (Centers for Disease Control and Prevention) Egészségügyi Statisztikai Központja által végzett 2007–2008. évi ambuláns betegellátási felmérése szolgált, amelyben a járóbeteg-ellátást végző, de nem kórházi vagy szövetségi intézményi keretek között dolgozó orvosok vettek részt. Az országos felmérés – összetett mintavételi módszerének köszönhetően – reprezentatív képet fest az USA-beli orvosokról, illetve praxisokról.
A válaszadó 2545 orvos 21,5 százaléka számolt be arról, hogy minőségi munkavégzését plusz díjazással honorálta a finanszírozó, és 18,7 százalék volt azok aránya, akik tudták, hogy az általuk ellátott betegek elégedettsége alapján részesültek extra díjazásban. Mindazonáltal, alig volt kisebb azok aránya, akik nem tudták, hogy díjazásukban szerepet játszik-e a munkájuk minősége (16,2 százalék) vagy betegeik elégedettsége (16,0 százalék). A minőségfüggő díjazás ismeretének hiánya tekintetében összevetve a különböző praxisokat, megállapították, hogy a nagyvárosokban dolgozók, valamint a független klinikák vagy sürgősségi központok alkalmazottai nagyobb valószínűséggel, míg a területi ellátást nyújtó egészségügyi központokban foglalkoztatott orvosok kisebb valószínűséggel vannak híján ezen finanszírozástechnikai ismeretnek, mint a magánpraxisokban dolgozó kollégáik. A betegelégedettségi alapon megítélt munkabér vonatkozásában is hasonló derült ki.
A fenti megállapítások alátámasztják a korábbi, kisebb ellátói csoportokban végzett vizsgálatok eredményeit, és lehetséges magyarázatot adnak arra, minek lehet köszönhető, hogy a pénzbeli ösztönzők sem az orvosok magatartásának alakulására, sem a betegellátás minőségének javítására nem fejtik ki a kívánt hatást. A teljesítmény alapú finanszírozási programok eredményességének igen fontos eleme a megfelelő tájékoztatás, hogy az érintettek mindegyike pontosan tudja, milyen tényezők és hogyan befolyásolják munkájuk anyagi ellentételezését.
