A huszadika után felírt receptet biztosan nem váltják ki, ez a katasztrófa
Jó ötletből, világmegváltó koncepcióból bőven volt, van valamennyi politikai kurzus alatt, a pénz viszont mindig hiányzott az egészségügyből – állítja Rácz Jenő, aki a rendszer szinte valamennyi szerepét próbálta: volt orvos, többször is kórházigazgató, helyettes államtitkár, miniszter, most pedig sokadszorra a Magyar Kórházszövetség elnöke. A Népszabadság a rendszerváltás utáni egészségügy sorsát elemzi a sokat próbált szakemberrel.
- Melyik szerepében érezte a legrosszabbnak a helyzetét?
- Orvosként. Nincs rosszabb, mint amikor az ember tudja, hogy mit kéne csinálnia, meg is tudná tenni, és mégsem tehet semmit, mert nincs hozzá pénze, eszköze. Ezt a legborzasztóbb megélni. Az összes többire azt lehet mondani: rossz helyre kerültem és rosszkor vagyok itt, és ha annyira nem tetszik, tovább állhatok. A miniszter lemondhat, az orvos nem. Neki szembe kell néznie a beteggel, közöttük életről-halálról van szó.
- Akkor talán nem is véletlen, hogy elszakadt a cérna, besokalltak az orvosok. Ultimátumot adtak a kormánynak: ha záros határidőn belül nem nő a bérük, aki csak mozdulni tud, elhagyja az országot.
- Még nem vagyunk „katasztrofális helyzetben”, de vannak kórházak, ahol már közvetlenül veszélyezteti a működőképességet az orvos- és a szakdolgozóhiány. A helyzet rendezésére a Semmelweis-tervben javasolt „erőforrás-koncentrációs centralizáció” jelenthet kiutat. Kérdés, a kormány odaáll-e a terv mögé és például odaadja-e az átalakításhoz szükséges forrásokat, amelyekből futhatná a bérekre is. Az ágazat helyzete a rendszerváltás óta egy össze-vissza tört betegéhez hasonlít a leginkább, és a feladat is ugyanaz: életben kell tartani és elvégezni a legszükségesebb beavatkozásokat.
- Ha maradunk a hasonlatánál, újraélesztésre vagy papra van inkább szükség?
- Leginkább pénzre. Utoljára az Antall-kormány idején, Surján László minisztersége alatt történt sok reformjellegű intézkedés: lehetőség nyílt a vállalkozások működtetésére az egészségügyben, elindult az önkéntes pénztári rendszer, kialakult a mostani háziorvosi ellátás és bevezették a taj-számot, valamint a teljesítményalapú finanszírozást. Nemzetközi fórumokon a hazai egészségügy rendre pozitív példaként szerepelt. A szakma lelkes volt, el is indult egy irányba, és voltak apróbb sikerek is...
- Hol romlott el?
- Már a következő kormánynál. A Horn-kormány első egészségügyi minisztere, a 2000-ben elhunyt Kovács Pál már nem folytatta az ellátórendszer Surján által elkezdett reformját, ő a környezet-egészségügy fejlesztését tartotta a legfontosabbnak. Ráadásul úgy is tett, mintha nem jelentene problémát, hogy a kormány nem adja oda a koncepciójához a szükséges forrásokat. A poszttal járó kiszolgáltatottsággal is ő szembesült először, amikor kiderült, hogy nélküle készül az ágazatot is érintő Bokros-csomag, ezért a megszorító programot jóváhagyó kormányülésen le is mondott. De a következő húsz hónapban Szabó György a miniszter, aki közgazdászként kakkukfióka e pozícióban: nem ígért, viszont reméli, hogy a privatizációs bevételekből lesz lehetősége a fejlesztésekre, és amikor nem így történik, lemond…
- Hol a hiba? Koncepció, pénz, érdekérvényesítő-képesség?
- Koncepció mindig van. Ebben rendszerint azt mondják: ha csökkentik a kórházi ágyak számát, abból lesz pénz a fejlesztésre. Míg a kórház, a rendszer így folyamatosan fogy, az invesztíció mindig elmarad. Kökény Mihály miniszterségére a kórházak már nyakig ültek az adósságban, és azóta is sokszor a beszállítók finanszírozták a napi működést. 1996-ban megtörténik az első kórházkonszolidáció. Meghatározták azt is, hogy milyen minimális feltételek mellett működhet egy intézmény, de amikor fejlesztés híján emiatt be kellett volna zárni kórházakat, a döntéshozók meglepődtek, és azóta inkább már csak arról beszélnek, hogy hogyan lehet az egyre szűkülő forrásokból talpon maradni. De ekkor már az is nagyon éles kérdés volt, hogy miként lehet tízmillió ember ellátását legfeljebb négymillió munkavállaló járulékából fedezni.
- De aztán jött a Fidesz és 400 százalékos béremelést ígért az egészségügyben...
- Sok remény fűződött Gógl Árpád személyéhez. Kamarai elnökből lett miniszterré, tudta, ismerte a problémákat. A politika azonban megint nem adott az ágazati program mellé forrásokat. Törvényszerűen megint kényszerpályára került az ágazat. Pedig Gógl minisztersége alatt készült a sürgősségi ellátás szakmailag jól megalapozott koncepciója, amely azóta is minden hasonló reformelképzelés alapja. Akkor viszont nem lett semmi a megvalósításából. Mint ahogyan nekigyürkőzött a szakorvosképzés átalakításának, de az is félbemarad. A praxistörvény, amely helyzetbe hozhatta volna a háziorvosokat, megint a pénztelenségen bukott meg. Minisztersége idején ugyanis már láthatóvá vált, hogy előbb-utóbb baj lesz az orvosok, szakdolgozók utánpótlásával. Jó érzékkel próbálta valahogyan javítani a körülményeiket. Miniszterségéről jut eszembe a motivátor- és a detonátor-csapda elmélete. Valaki csak akkor tud egy folyamatra motivátorként hatni, ha közben képes a káros, detonátor-tényezőket is kezelni. Ha ez nem sikerül, akkor a legjobb szándék mellett is detonátorrá válik.