Milyen legyen az orvosképzés?

Az orvostanhallgatók átfogó feladatmeghatározásaként az új iránymutatás szerint: „a hallgatók érdeklődésének a központjában a páciensek ellátása van, tudását és készségeit kompetens és etikus módon alkalmazza, és arra használja a képességeit, hogy komplex és bizonytalan helyzeteket elemezzen”.

A kimenetelt három kategóriába sorolják, a doktor
- mint kutató, tudós;
- mint gyakorló orvos;
- mint szakember, szakértő.
Mindhárom kategóriában meghatároznak számos általános kimenetelt és speciális, részletes eredményt.

A doktor, mint gyakorló orvos, magában foglalja azt a jelenlegi követelményt, hogy hatékonyan és biztonságosan legyen képes 27 gyakorlati beavatkozásra, mint pl. a helyi érzéstelenítés, a katéterezés, vagy a transzfúzió beadása. Különös figyelmet szentelnek a gyógyszerrendelésnek, felírásnak, mert ez az a terület, amelyben a hallgatók a legbizonytalanabbak voltak a Ian Illing és munkatársai által a GMC részére készített tanulmány szerint.

Ez a dokumentum vitathatatlanul sokat fejlődött: fontos hangsúlyt helyez a betegek jogaira, a kommunikációs képességre, a gyakorlati készségekre, a kulturális különbségekre, és arra, hogy a medicina multidiszciplináris, társadalmi és szociológiai vetülete is van.

Első ízben került a curriculumba a szakértői, szakemberi kategória, és bár kaphatott volna nagyobb hangsúlyt is, első lépésnek ez is kitűnő. Bár különböző területek bevonása, vagy kihagyása nagy vitákat váltott ki, az új curriculum kétségtelenül tükrözi a jövő egészségügyi ellátásának a kihívásait, és célja, hogy a lehető legjobb felkészüléssel ruházza fel a hallgatókat.

Az utóbbi 5 évben változott az Egyesült Királyság egyetemi és továbbképzési helyzete. Az orvostanhallgatók száma a 2004 évi 34 000-ről mára 39 000-re nőtt. Új egyetemek nyíltak. A posztgraduális program is változott, részint az alapozó évek bevezetésével, másrészt a Posztgraduális Orvosképzési és Gyakorlati Oktatási Bizottság (Postgraduate Medical Education and Training Board) 2005 évi megalapításával.

Ami nem változott, az az egyetemi konzultánsi és oktatói gárda alacsony létszáma. De ami még rosszabb, a kutatási eredmények és a pályázatok vonzása következtében egyre inkább terjed az a nézet, hogy az oktatás a drága idő elfecsérlése. Az új Kutatási Kitűnőség Keretprogram (Research Excellence Framework) nem fog változtatni ezen a helyzeten. Az egyetemeknek gondoskodniuk kell arról, hogy az oktatás elnyerje azt a státuszt és elismerést, amely szükséges ahhoz, hogy az egyetemi, főiskolai tanárok vállalják ezt a fontos szerepet, ami részévé kell váljon a karrier terveinek. Hallgatókat oktatni a gyakorlati életben, a valódi osztályos viziteken, úgy, hogy elég idő van a háttértudás és az oktatottak megértésének a felmérésére, a klinikai, kórházi, vagy háziorvosi team tagjaként kezelve őket – ez az alapja a gyakorolva tanulásnak. Az adott beteg helyzetének klinikai környezetben történő megvitatása hozzásegít a kritikus gondolkodás és a problémamegoldás kialakulásához. Idősebb egyetemi tanár klinikusok példaképek lehetnek, közvetíthetik a szakmaiság jelentését és elveit, valamint a kutatáson alapuló tudás és érdeklődés fontosságát.

A „Holnap orvosa” dokumentum leszögezi a kapacitás fejezet előszavában, hogy „a megfelelő diszciplínákban lesz elegendő személyi állomány, amely rendelkezik a szükséges készségekkel és tapasztalatokkal ahhoz, hogy a hallgatókat oktassák, és a tanulásban támogassák.”. Ez nagyon optimistán hangzik, de valószínűleg nem reális a jelenlegi körülmények között.

Megfelelő számú személyi állomány nélkül lehetetlen megvalósítani bármely, még oly széleskörűen és alaposan megszerkesztett curriculumot is. Félő, hogy a kimenetelt és a kívánalmakat „ki fogják pipálni” egy puszta bürokratikus gyakorlattal. Az egyetemeknek fel kellene nőniük a kihíváshoz, és meg kellene szüntetniük a kutatás és oktatás kettéválását. Csak akkor, ha megkívánjuk minden akadémikustól, hogy idejének egy megfelelő részét az oktatásnak szentelje, akkor lesznek a holnap orvosai alkalmasak arra, hogy a jövő orvosai legyenek.