Mi van, ha a drága orvoslás semmivel sem jobb?
Bár az orvosi kamara szigorítaná az egészségügyi vállalkozók reklámjainak szűrését, újabb hatásos tilalomfát legfeljebb az állam állíthat, ám nem biztos, hogy ez érdeke.
A Magyar Orvosi Kamara – a Magánorvosok Országos Szövetségével karöltve – a közelmúltban emelte fel szavát egyes egészségügyi vállalkozások fogyasztókat megtévesztő reklámjai ellen. Az érintettek elsősorban azokat a hirdetéseket kárhoztatták, amelyek a feltételezett bekerülési árnál lényegesen olcsóbban kínálják szolgáltatásaikat, közülük is leginkább az úgynevezett kuponos reklámokra hívva fel a figyelmet. Az ily módon célkeresztbe került legnagyobb közösségi vásárlói portál, a Bónusz Brigád tulajdonosai rögtön reagáltak „megszólításukra”, egyrészt leszögezve, hogy semmi közük az egészségügyi vállalkozások között dúló árversenyhez, másrészt – igen kompromisszum készen – közös konzultációt javasolva a MOK-nak. De felvetették azt is, hogy akár az érintett hirdetéseken is jelenjen meg a patikusok jól ismert szlogenjéhez – „kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét” – hasonló felhívás.
Kérdés persze, vajon egy piacgazdaságban – márpedig a magánorvosoké az – bárki követelhet-e beleszólást a hirdetések tartalmába, amennyiben az legfeljebb olcsóságával hívja fel magára a konkurencia figyelmét? Egyáltalán: mit lehet tenni abban az esetben – s ma ez a helyzet -, amikor a MOK legfeljebb az orvosok etikus magatartását vizsgálhatja, miközben az egészségügyi vállalkozások tulajdonosai között számos „civil” található, akikkel szemben tehetetlen a kamara. S nincs ez másként a Magánorvosok Országos Szövetségével sem, amely ma még csupán a magánorvosok egy részét sorolja tagjai közé, s bár egyetemleges érdekképviseletre törekszik, ettől azonban egyelőre még igen messze van.
A megtévesztő, agresszív hirdetési gyakorlat ellen egyébként jelenleg is van hova fordulni: egyedi esetekben a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság, országos ügyekben pedig a Gazdasági Versenyhivatal hivatott eljárni. A hivatali fellépés feltétele azonban, hogy egyáltalán értesüljön a fenti esetekről, a tisztességtelen üzleti fogásokról. Az uniós fogyasztóvédelmi szabályok értelmében vannak olyan területek, ahol az egyes tagállamok az EU-s direktívában foglaltaknál – azaz a félrevezetés, az agresszió tiltásánál – szigorúbb szabályokkal élhetnek, ezek közül az egészségügy az egyik. S mivel a MOK hatóköre nem terjedhet ki minden egészségügyi magánszolgáltatóra, így értelemszerűen az állam kínálkozik szabályozóként. Mint például a patikusok esetében, ahol igen rigid, szigorú szabályok állítanak tilalomfát a gyógyszertári hirdetések, promóciós gyakorlatok elé. Ami egyébként azért is furcsa, mert miközben a vény nélkül megvásárolható, úgynevezett OTC készítményeket termék és árreklámjai kicsordulnak a televíziókból, a patikák nem tehetnek közzé saját hirdetéseket, ha ugyanazt a szabadáras OTC készítményt ők olcsóbbak adják, mint a szomszédos gyógyszertár. A patikai és a magánorvosi világ között azonban van egy lényeges különbség: míg vényköteles gyógyszerekhez – s döntő többségük ártámogatásához - kizárólag gyógyszertárakban juthatunk, szabad akaratunkon múlik, hogy az orvosi szolgáltatást közintézményben vagy magánvállalkozásnál vesszük igénybe.
De vajon egy erős központi szabályozással nem rúg öngólt az állam, amelyik most épp a külföldi betegek Magyarországra csábításával, s itteni ellátásával gondolja fellendíthetőnek a gazdaságot? Mit szólnának egy ilyen rendelethez például az e területen éllovasnak kikiáltott fogorvosok? Vagy ez úgy történne, hogy itthon nem hirdethetnének csak külföldön?...
Az erős állami beavatkozás ellen szólhat az is, hogy az épp kiépülőben lévő nemzeti egészségügyi szolgálat – lényegében az ismét állami főség alá terelt szolgáltatók – egyre látványosabban képtelen gyorsan s megbízható minőségben ellátni a hozzájuk kerülő betegeket. Nem véletlen, hogy a járóbeteg szakellátás 35 százaléka ma már magánorvosoknál (szolgáltatóknál) zajlik. Amennyiben ezek a paciensek a szakrendelők és a kórházi szakambulanciák ajtóin kopogtatnának, vélhetően összeroppanna a rendszer, vagy a várólisták hosszára való tekintettel – a betegek. Úgy tűnik, megelőzendő az emberek tömeges és hangos elégedetlenkedését, az államnak elemi érdeke szabad utat hagyni a magánszolgáltatók irányába, s azt a reklám szigorú szabályozásával sem korlátozni.
Ami az árakat illeti, ez szolgáltatónként nyilván attól függ, hogy a leendő paciensek mely rétegét kívánják magukhoz csalogatni, s persze a leendő betegek is eszerint választanak. Más kérdés, hogy az árakat tisztességesen közölni kell, s nem csak az internetes honlapon, hanem helyben, az adott rendelőben , akár – amennyiben sokféle szolgáltatást kínál a vállalkozás – árkatalógus formájában. S arról is szól miniszteri rendelet, hogy ha egy adott betegség ellátása több elemből, ártételből áll össze, akkor arról egyedi kalkulációt kellene készíteni, hogy a paciens a valós és teljes összár ismeretében dönthessen arról: ott és nem máshol kívánja gyógyíttatni magát.
A MOK és a MAOOSZ mostani interveniálása abból indul ki, hogy ami olcsó az minimum gyenge minőségű, vagy éppenséggel rossz. De mi van akkor, ha a drága semmivel sem jobb? Arról ugyanis egyelőre semmit sem hallani, hogy az egyre jobb minőségű ellátásért is hasonló küzdelem zajlana a szolgáltatók között, mint az árak esetében.
