Meddő párok az árok szélén?

Közel másfél évvel ezelőtt landolt a hírfolyamban az elsőre igencsak pikánsnak tűnő hír, hogy örökre lehúzza a rolót a legnagyobb magyar spermabank. A nevetésből a hvg.hu írása szerint hamar sírás lett, mert kiderült, hogy ezzel a saját gyermekre vágyók közül a leginkább kiszolgáltatottak reményei veszhetnek el. Méghozzá örökre. Hiszen ki veszi igénybe a spermabank szolgáltatásait? Az egyedülálló nők, és azok a párok, ahol a férfi meddősége miatt „nem jön a baba.”

A legújabb statisztikák szerint minden negyedik-ötödik magyar pár küszködik a meddőséggel, amiért fele-fele arányban „felelnek” nők és férfiak. Az átlagos spermiumkoncentráció ráadásul világszerte, így nálunk is folyamatosan csökken. Az igencsak pesszimista, de messze nem alaptalan jóslatok szerint a kaukázusi rasszhoz tartozó férfiak körében már 20 éven belül megtörténhet a végzetes fordulat, és többségbe kerülhetnek a meddő férfiak.

Az emlegetett spermabank és a többi hasonló szolgáltatást végző intézmény beszántását az égvilágon semmilyen szakmai vagy más racionális szempont nem indokolta. A kormány felől érkező elképesztő dilettantizmus pusztította el az alapvetően két évtizeden át jól működő rendszert. (Egy téves külföldi spermadonorokkal kapcsolatos riasztást értettek félre és fújtak fel egészen odáig, hogy a teljes spermabanki tevékenységről kijelentették: illegális.)

 

Miközben a Kaáli Intézet megtámadta a hivatali álláspontot, és a bíróság helyt adott a panasznak, minek köszönhetően megint működik magyar spermabank, a családbarát kormány néhány hete nagyszerű lombikálmokkal jelentkezett. A tervek szerint a kormány kétszer annyi lombikbébi kezelést finanszírozna, mind eddig, szám szerint 12 ezret 6 ezer helyett. Mondani sem kell, hogy várva-várt bejelentés ez.

Az biztos, hogy a lombik szakma képviselői már évek óta rágják a miniszter és az egészségügyért felelős államtitkárok fülét, hogy a lakossági igény alapján vagy töröljék el a kezelésekre vonatkozó teljesítmény volumen korlátot, vagy emeljék duplára a finanszírozott lombikbébi kezelések számát. Magyarul akkora az érdeklődés, hogy nem tudják ellátni az összes beteget, nem egyszer várólistára kell venniük a meddőségi kezelésre jelentkezőket. Az idő pedig külön problematikus a kitolódó gyermekvállalás világában, hiszen a biológia törvényei alapján 35 felett a teherbeesés esélye meredeken zuhanni kezd, 40 körül pedig sokszor már egy hónap késlekedés is sorsdöntő lehet.

A mostani népesedést segítő kormányhatározat minisztériumi előkészítői azonban nem igazán vették figyelembe a szakmai javaslatokat. Ugyanis az államtitkár és a jogalkotók számára hatalmas fejtörést okoz, hogy a lombikbébi kezelések közel 20 évvel ezelőtti hazai kezdetei óta a közpénzből finanszírozott meddő betegek mintegy 80 százalékát magánintézetek látják el, többek közt az országos hálózattal bíró Kaáli Intézet, továbbá a Forgács, a Dévai és a Pannon Reprodukciós Intézet.  Ennek ellenére a kormányhatározat szerint a többlet támogatásból megvalósított hatezer lombikbébi kezelést kizárólag az állami tulajdonban lévő intézetek végezhetik. Nem lehet nem észrevenni, hogy a cél a meddőségi kezelések állami kórházakba való átcsatornázása.

Ezzel azonban adódik néhány probléma. Egyrészt a kijelölt állami intézetek (a Szent János Kórházban működő Budai Meddőségi Központ, a Semmelweis Egyetem 1. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Asszisztált Reprodukciós Osztály és a Pécsi Tudományegyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján működő Reprodukciós Központ) jelenleg közel sem rendelkeznek kellő kapacitással ahhoz, hogy ellássanak 6 ezer új pácienst. Míg a magánszolgáltatók saját pénzből fedezik a tárgyi eszközöket, addig az állami kórházakban ezt a költségvetésnek kell állnia, vagyis az említett 3 állami intézmény kapacitásának bővítése valószínűleg milliárdos nagyságrendű közpénzt emésztene fel. Hiszen az államnak nemcsak a meddőségi kezeléseket kell finanszíroznia, hanem ezeket az intézeteket műszerekkel, orvosi eszközökkel kell bővítenie, az orvosok-szakdolgozók bérének biztosítását már nem is említve.

A magánszolgáltatóknál végzett beavatkozások esetén viszont csak a kezelési ciklusokat kell finanszírozni, tehát az lényegesen olcsóbb lenne az államnak. (A kezelések állami finanszírozási összege azonos az állami és a magánszektorban, érdemben az eredményesség is.) Kérdés, hogy a kormány miért választja mégis a drágább módszert? Miért nem arányosan osztják el a plusz finanszírozást a magán- és állami centrumok között – levéve magukról a nagyarányú és bizonytalan kimenetelű fejlesztési terhet?

Ilyenkor jön a tipikus konteóalapú érv, hogy a magánintézmények, vezetőik és munkatársaik gátlástalanul veszik ki a pénzt a meddő nők zsebéből, és magyar nők véres verejtékétből tesznek szert luxus életmódra. A kép ennél azért jóval árnyaltabb, mert korántsem egyértelmű, hogy a meddőségi kezelések tekintetében mit is jelent a magánintézmény, továbbá mit és miért neveznek állami meddőségi központnak, továbbá mi alapján történt a kedvezményezett intézmények kijelölése?

Nem nehéz kimatekozni, hogy a közalkalmazotti fizetésből élő orvosok, köztük a nőorvosok a hálapénz és magánrendelő intézménye nélkül képtelenek lennének megélni, a családjukat eltartani. A meddő betegek pedig többnyire képesek bármit megtenni, bármennyit rászánni, hogy gyermekük lehessen. A kereslet és a kínálat pedig ma leginkább úgy találkozik, hogy a betegek az érdemi ellátás és a folyamatok gyorsítása érdekében végigjárják az állami kórházakban szolgáló orvosok magánellátásainak szövevényes, ám jól bejáratott útjait. A beteg ezután viheti a TAJ-kártyáját, és az állami kórházban megkaphatja az „ingyenes” kezelést, beültetést, stb. Utána talán még csurran-cseppen egy kis hálapénzt is.

Ezzel szemben a magánintézményekben, melyek OEP-szerződéssel rendelkeznek, a tb-fizető, TAJ-kártyát lobogtató betegektől egységesen, listaár alapján az előzetes vizsgálatokért 30-50.000 forint körüli összeget kérnek el, majd a törvényeknek megfelelően ingyenesen végzik el a beültetést, amíg a megánellátónak szánt és folyósított állami keret tart. Aki nem fér bele a keretbe, vagy kivárja a sorát a várólistán, vagy inkább fizet az intézetnek, hogy azonnal lássák el. Az üzleti modell pedig így lehetővé teszi, hogy kiküszöböljék a hálapénzt, hiszen lesz elég pénz az intézetben az orvosok és az egészségügyi személyzet tisztességes bérezésére és foglalkoztatására. Nem csoda, hogy ezek után a magánintézetekbe ma sokkal több beteg jelentkezik és hosszabbak a várólistáik.

A magánszolgáltatók „kiszorítása” ráadásul nem túl jó üzenet a többi egészségügyi befektetőnek sem. A hazánkban működő magán lombikbébi központokat (Róbert Károly Magánklinika, Pannon Reprodukciós Intézet, Kaáli Intézet, Forgács Intézet, Dévai Intézet) tipikusan szakmai befektetők, orvosok alapították, hozták létre és működtetik többnyire évtizedek óta. A finanszírozás során a tulajdoni viszonyok alapján történő megkülönböztetés nemcsak a szektorsemleges finanszírozás elvének mond ellent, de riasztóan hathat a többi egészségügyi befektetőre is (művese, képalkotó diagnosztika), akik komoly összeget invesztáltak az elmúlt években a magyar egészségügybe, s most megtapasztalhatják: a kormányzat egy tollvonással elveheti a finanszírozási biztonságot, a kiszámíthatóságot.

Végül kérdés az is, hogy – akár óriási anyagi áldozatok árán – mennyi idő alatt tudják  annyira felfejleszteni a kivételezett centrumok kapacitását, hogy azok el tudják látni az újabb 6000 beteget? Ha belátható időn belül nem, akkor hiába a jóindulatú – vagy hangzatos – bejelentés: a 6000 ciklus nagy része kárba vész. Bár igaz, hogy ez esetben a kormány jól járt: adott is meg nem is. Kijelenthetik, hogy mindent megtettek a meddő betegekért, a pénz egy része mégis megmarad. Igaz, egy vesztese lesz az átgondolatlan határozatnak: a továbbra is ellátás nélkül maradó meddő párok és a meg nem született gyerekek.