Magyarországon az ápolók már nem is látszanak

AZ OECD adatokban még kedvezőbb számok is találhatók. Magyarországon viszont ritkán lát el egy szakápoló 20 fő alatti beteget egy műszakban, de nem ritka éjszaka a 40-50 ágyhoz kötött beteg ellátása sem. Pszichiátrián meg egy egész emelet jut egy ápolóra.

A munka nehézsége a betegek szükségleteivel arányos, azaz állapotfüggő. Ennek következtében ha az ápoló beleszakad, akkor sem képes sem úgymond jobban, sem többet dolgozni. Most ráadásul senki sem tudja, hány szakdolgozó, ápoló dolgozik a rendszerben és azt sem, hogy 2023-ban mekkora lesz az ellátás szakdolgozói igénye. Erről leginkább az ápolásvezetők hallgatnak.

A Nemzeti Ápolásfejlesztési Stratégia (2019) világosan leírta: „Az eddigiekben ágyszámra meghatározott összes ápolói létszámról át kell térni az ápoló/beteg arány megadására. Mert az összes ágyszámra megadott összes ápolói létszám nem tükrözi az egy műszakban egy ápolóra jutó betegszámot. 1 ápoló korlátozott számú beteget tud biztonságosan ellátni, pl.: sebészeti területen 5 betegért tud felelni. Ezen felül minden egyes beteg 7 százalékkal növeli a mortalitás kockázatát.”

Pedig a feladat egyszerű. A minőségbiztosítás során olyan technikákat és módszereket kellene alkalmazni az egészségügyi ellátás minőségének javítására, amelyek sikeres változást hoznak. Ezt a rendőri intézkedés nem biztosítja, a belügy megint csak az ágylábakat találta meg. Nem látják, hogy az ellátó rendszer többszereplős, a hozzátartozó projektek pedig időben és térben többrétegűek. Meghatározott intézményeket és résztvevőket érintenek, a személyzetet, a betegeket, azok gondozóit, a családtagokat, akikkel folyamatos megbeszélést kellene folytatni. A kérdés az: honnan indulunk? Lehetséges-e a fejlesztés, és milyen változtatások eredményezhetnek javulást? Az erről való beszélgetés azonban elmaradt.

A jelenlegi egészségügyi irányítás elképzelése etikátlan. Az igazságosság fogalma nem ismert. Verena Tschudin bioetikus azt állítja: „Az egészségügyi ellátásban felismerték, hogy az igazságosság nem az összes lehető erőforrás mindenki számára való egyenlő elérhetőségét, hanem az összes szükséges erőforrás mindenki számára való egyenlő elérhetőségét jelenteni.” A mondat második fele nem világos a magyar törvényalkotó számára – fogalmaz Rozsos Erzsébet ápolásetikus a Népszavában közölt írásában.