Kíváncsiságtudomány

Thomas Hobbes 17. századi angol filozófus az elme gerjedelmének nevezte, míg Eleanor Roosevelt szerint a kíváncsiság a leghasznosabb ajándék. És mi is azt gondoljuk, hogy tisztában vagyunk a szó jelentésével, írja a Neuron című szaklapot kiadó Cell Press sajtóközleménye, azonban ha tudósokat kérünk arra, hogy definiálják a kíváncsiságot, parázs vitára számíthatunk, és kiderül, hogy a kíváncsiság biológiája még sok megválaszolatlan kérdést tartogat.

Mindennek azonban vége, mondja az áttekintő közlemény - The Psychology and Neuroscience of Curiosity - két szerzője, Celeste Kidd és Benjamin Y. Hayden. A University of Rochesterkutatóiszerint ideje, hogy a témával foglalkozó különböző szakterületek kutatói összeadják a tudásukat, és pontos választ adjanak a célzott kérdésekre: mi a kíváncsiság funkciója és mechanizmusa, hogyan néz ki evolúciója, és hogyan alakul az egyedfejlődés során.

A kíváncsiság régóta kutatott és lenyűgöző probléma, azonban nagyon nehéz tudományosan megközelíteni, mondja Benjamin Hayden, kognitív idegtudós. Azonban az elmúlt évtizedben sikerült olyan új kísérleti eszközöket kifejleszteni, amelyek kvantifikálható eredményt adnak, így már elérkezett a szakterületek szintézisének ideje.

Egyáltalán nem példa nélküli, hogy az idegtudósok úgy tanulmányoznak valamit, hogy annak nincs általánosan elfogadott tudományos definíciója (pl. figyelem, jutalom, ön-kontroll stb). A megfelelő definíció körüli vita szerves része magának a tanulmányozásnak, teszi hozzá Celeste Kidd: meg kell békülnünk ennek az alapvető bizonytalanságnak a létével.

A tudományt a 19. század óta érdekli a kíváncsiság. Az emberek tanulmányozása végett a kutatók pl. anyák beszámolóit használták fel, amelyekben leírták, hogy gyermekeik mi módon váltak kíváncsivá új tárgyak és élmények iránt. Az állati kíváncsiság jól ismert kutatók érdeklődését is felkeltette – pl. Ivan Pavlov vagy Harry Harlow -, ez utóbbi szerint a kíváncsiság definíciója: egy alapvető ösztön, „mi ez?”-reflex.

A tudományos vizsgálódás során a kutatók megpróbáltak különbséget tenni a kíváncsiság, az információ-kereső magatartás és a veszély-kereső magatartás között, az eredményeket áttekintő review szerzői pedig így definiálták a kíváncsiságot magát: az információ utáni hajtóerő, egy olyan vágy, ami már a fonálférgeknél megjelent. Hayden szerint ez utóbbi megállapítást a fonalférgek kíváncsiságáról persze sokan nehezen fogják megemészteni, de gondoljunk csak bele: a kíváncsiság minimális formájának tekinthetjük az információ-kereső magatartást, márpedig az valamennyi élőlényre jellemző, nemcsak a fonálférgekre. Az evolúciós szemlélet – az információ-kereső magatartás haszna a faj fennmaradása érdekében – az a szintetizáló erő, aminek az alkalmazása az elmúlt tíz év nagy fejlődését hozta a kíváncsiságkutatásban, és további gyors eredményekkel kecsegtet.

Egy kérdésen pl. különösen hevesen vitáznak a kutatók: mindig előnyös-e a kíváncsiság? A közkeletű vélekedés szerint a kíváncsiság segíti a tanulást, így növeli a sikeresség esélyét, továbbá a tájékozottság jobb döntéseket tesz lehetővé, de az is felvethető, hogy a kíváncsiság olyan stimulusok hajszolásához is vezethet, amelyek nem szükségszerűen hasznosak. Míg a növekvő kíváncsiság csökkenti a bizonytalanságot, és segít eldönteni, hogy mit érdemes felfedezni, az állati agy úgy van drótozva, hogy pusztán az információ újdonsága is jutalmat eredményezzen, függetlenül attól, hogy a megszerzése veszélyes helyzetbe sodorhat minket. Mint Kidd szemlélteti: ha elmerülünk egy TV-sorozatban, mert már alig várjuk, hogy kiderüljön a folytatás, kevesebb időt töltünk munkával – kell lennie egy egészséges egyensúlynak, hiszen az újdonság utáni túlzott vágy kártékony lehet.

A review azt is kifejti, hogy a kíváncsiság milyen egyéb medicinális területekkel mutat átfedést: ilyen pl. a figyelemhiányos hiperaktivitás vagy más figyelemzavaros kórképek jelensége. A legtöbben olyan dolgoknak szenteljük a figyelmünket, olyan dolgokra vagyunk kíváncsiak, amelyek személyes fontossággal bírnak (pl. mi okozza a forgalmi dugót? Kik az őseim? Mi a szerelmem kedvenc színe?), a figyelemhiányos betegek azonban egyéb dolgok iránt érdeklődnek.

Hayden és Kidd megjegyzi: a tudomány egyre közelebb van ahhoz, hogy ne csak azt értsük meg, hogyan befolyásolják a betegségek a kíváncsiságot, de egyre többet tudunk a kíváncsiság szabályozásáról is, továbbá a kíváncsiság gyermekkori és felnőttkori különbségeiről. A szerzők optimista utószavukban még az iránti reményüknek is hangot adnak, hogy a tudósok hamarosan megállapodnak a kíváncsiság tudományos definíciójában.