Kincses az egészségügy reformjáról
A Magyar Idők oldalain több írás is foglalkozott az egészségügy, az egészségbiztosítási alap bevételi oldalával, írja Kincses Gyula exállamtitkár.
A Botos házaspár a romlás okát az alacsony bérekben és alacsony járulékkulcsokban látja, és az egészségkárosító termékek termékdíjának átengedését javasolta. Árva László szerint Magyarország gazdasági kudarcaiért elsősorban az élőmunkát terhelő magas elvonások a felelősek, ezért a járulékalapú finanszírozás helyett brit mintára adóalapú finanszírozást, állami egészségügyet ajánl. Ónodi Szűcs Zoltán államtitkár nyilatkozatainak is visszatérő eleme, hogy a magyar bérszínvonal ennyi járulékot termel ki, ehhez kell szabni az igényeket, az ellátásokat, írja, jelezve:
Egyetértek minden olyan szándékkal, amely pénzt akar juttatni az egészségügynek. És egyetértek azzal is, hogy a versenyképesség javítása érdekében az egészségügyi közterheket nem elsősorban a munka világára kell terhelni, hiszen hiába van Magyarországon az egyik legalacsonyabb szja-kulcs Európában, ha a munkabérre rakódó közterhek a legmagasabbak közé tartoznak. 2016-ban az egészségbiztosítási alap bevételeinek közel háromnegyede (72 százalék) közvetlenül a termelés költségeként jelentkezik, és mindegy, hogy a munkáltató terhét egészségbiztosítási járuléknak vagy szociális hozzájárulási adónak hívják.
A tény: a lakosság mintegy 40 százalékát kitevő munkaerőpiaci szereplő fizeti az egészségügyi ellátás költségeinek 72 százalékát, és a további hatmillió állampolgár után a költségvetés fizet 19 százaléknyi járulékot. Hogy még egyértelműbb legyek: a munka világában levő járulékfizetők után fejenként és évente 352 974 forint befizetés jut, míg a költségvetés csak 69 470 forintot fizet egy jogosult után. Ami még fontos: az egészségkárosító termékek különadóiból, díjaiból befolyó pénz csak gesztusértékűnek mondható, hiszen az egészségbiztosítási alap költségvetésének a két százalékát sem éri el.
A rendszer igazságosabbá tételéhez egyrészt az általa biztosítottak után az államnak a tényleges átlagos igénybevételt fedező vagy legalábbis az egy jogosultra jutó átlagos járulékot kell megfizetnie. Érvényesíteni kell a „károkozó fizet elvet”, és az egészségkárosító termékek nem áfajellegű közterheit mind az egészségbiztosítási alapba kell irányítani, valamint a chipsadó mintájára ki kell terjeszteni az egészségkárosító termékek és tevékenységek különadóját akár az üzemanyagokra is, hiszen a légúti megbetegedésekben fontos kóroki szerepe van.
De az igazságosabb teherviseléshez és a versenyképesség javításához nem kell szétverni, felszámolni a társadalombiztosítás rendszerét. Bár a nemzeti egészségügyi szolgálatok és a társadalombiztosítási rendszerek életképessége ügyében hiba lenne globális ítéletet mondani, itt és most, Magyarországon nem célszerű a társadalombiztosítási rendszert állami egészségügyi szolgálatra cserélni.
