Kezelés helyett fájdalomcsillapítás

A kormánypártok korábbi kormányzásuk alatt (1998-2002) is szembesülhettek: bármennyi pénzt is töltenének az egészségügybe, azzal sem lehet a következő választásokig látványos eredményt elérni. Azt viszont a saját ellenzéki tevékenységükből tudhatták, hogy egy kormány, amelyik megpróbál szerkezeti változást elérni az ágazatban, az könnyen bele is bukhat. Így nyertek választás 2010-ben, miután 2008-ban a vizitdíjról szóló szociális népszavazással megroppantották a szociálliberális koalíciót.

Azt is lehetett tudni, hogy hiába elborzasztóak olykor az emberek személyes tapasztalatai az egészségügyben, ezek az egyéni elégedetlenségek nem képesek kormánydöntő erővé szerveződni. Egy betegnek nincs fontosabb hosszabb távú célja, mint meggyógyulni. S ha lát erre egy kicsit is jobb esélyt - akár pénzzel, akár kapcsolattal -, beéri azzal, s nem keres "rendszerszintű megoldásokat".

E tapasztalatok talaján mintegy féltucatnyi intézkedés (vagy éppen annak hiánya) adta a gerincét a Fidesz nyolc éves ágazati politikájának. A legfontosabb egy apró törvénymódosítás volt, amellyel felbontották a társadalombiztosítás rendszerét, járulék- helyett adó-alapúvá tették az egészségügyet. Ezzel megszüntették a szolgáltatások számonkérhetőségét, az állam innentől kezdve bárkinek bármit, bármilyen szabályok szerint adhat.

A leglátványosabb intézkedésük pedig az volt, hogy koncentrálták és közvetlen állami irányítás alá vonták az intézményrendszert. Ezzel felszámolták azokat a kis autonómiákat is, amelyek akár szakmai érvek alapján, akár a betegek vagy saját maguk védelmében felléphettek volna a nyilvánosság előtt bármely ágazati intézkedéssel szemben.

A leglényegesebb „nem intézkedésük” pedig az lett, hogy semmilyen lényegi problémához nem kívántak érdemben hozzányúlni. A Szócska Miklós államtitkár Semmelweis Tervében szereplő strukturális átalakítást maga a kormány buktatta el már a ciklus elején. Aztán mindvégig kerülgették a magán- és közellátás szétválasztásának, valamint a mindenkit irritáló hálapénznek a problémáját is. Éppúgy, ahogy a gyógyítás minimális feltételeinek a meghatározását is, ami az ellátóhelyek szelekciójával a gyors és minőségi ellátást is garantálhatta volna.

Noha a lényegi kérdésekhez sohasem nyúltak hozzá, a kormányzati egészségpolitika frontján mindig volt egy kis pezsgés, s egymást érték a fájdalomcsillapító akciók. Ezek enyhítettek valamilyen válságtünetet, vagy csak lekötötték a szakmai közönség figyelmét: jöttek ösztöndíj-rendszerek, letelepedési támogatás, fizetésemelési programok, várólista-rövidítő pénzcsomagok.

Danó Anna év végi, elemző publicisztikája a Népszavában olvasható.