Kényszergyógykezelés: komplex pszichorehabilitációra lenne szükség
Mi történik azokkal, akikre rázárul az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) ajtaja? Erről beszélgetett a Népszava Bacsák Dániel szociológus, kriminológussal.
Hogy kerül egy kriminológus-szociológus az igazságügyi megfigyelőbe?
Úgynevezett reintegrációs tanácsadóként alkalmaztak, miután eltöltöttem néhány évet a szentgotthárdi pszichiátriai intézetben. Az utóbbiban élnek többek közt azok a pszichiátriai betegek, akiket a gyógykezelésük után nincs hová elengedni. A szentgotthárdi pszichiátrián megszerzett tudást, tapasztalatot tudtam a kényszergyógykezelt betegek reintegrációjában hasznosítani.
Ottléte alatt végül is hány embert sikerült úgymond reintegrálni az IMEI lakói közül?
Nem sokakat. Visszakérdeznék: ön szerint, hogyan lehetséges rehabilitálni egy mentális zavarban szenvedőt börtönkörülmények között működő, a kényszerítés minden eszközével felszerelt és a világtól elzárt intézményben? A kérdés az, valójában mi vezetett tette elkövetéséhez? Ezek az emberek ugyanis nem pusztán a pszichiátriai betegségük okán válnak bűnelkövetővé. Ha így volna csak a megfelelő gyógyszert kellene beadni nekik, és máris elmúlna a veszély. Ám emellett számos olyan kérdést is vizsgálni kell, hogy vajon miért hagyta abba a gyógyszerei szedését? Történt-e valami a munkahelyén, ha volt neki egyáltalán, hová lettek a barátai, miért romlott meg a viszonya a családdal? Van-e alkohol vagy kábítószer a képben?
Az IMEI viszont a jelen formájában, és itt nem a meglévő személyzet tudására gondolok, nem alkalmas arra, hogy ezek jó részével foglalkozzon. Egy dolgot tud hatékonyan elérni: amíg a beteg ott van garantáltan beszedi a gyógyszereit.
Eszerint rövid időn belül ismét szabadokká válhatnának...
Nem éppen. A bíróság a szakértők és a kezelőorvos véleménye alapján félévente felülvizsgálja, hogy elég eredményes volt-e a kezelés, de időtartamának nincs felső határa. A szakértőknek és az orvosnak arról kell nyilatkozniuk, hogy ha a „beteget” kiengedik az IMEI falai közül, jelent-e veszélyt bárkire, válhat-e bűnismétlővé. Miután abban sem lehetünk biztosak, hogy mi magunk hogyan reagálnánk egy váratlan helyzetben, így az IMEI betegeinek jövőbeni cselekedeteire sem lehet garanciát vállalni. Bár az IMEI statisztikája szerint 4-6 évet tölt átlagosan egy-egy beteg az intézmény falaik között, a kényszergyógykezelésben eltöltött idő, nemritkán több évtized. Miközben egy civil kórházban nyújtott komplex pszichorehabilitáció legfeljebb néhány hónap bennfekvéssel jár. A távozás egy másik akadálya, hogy az IMEI-ből nem engednek el senkit, amíg nincs hová mennie. De hova mehetne? Az esetek jelentős részében a családban történt meg az, ami miatt valaki idekerül. Azaz éppen azok vesztik el a bizalmukat a betegben, akiknek a támogatására leginkább szükség lenne. Az igazságügyi pszichiátria ma Magyarországon nem foglalkozik a kapcsolatok helyreállításával, az egyszerűbb utat járja: gyógyszert ad és hermetikusan elzárja a „bűnelkövetőt” a hozzátartozóitól, a külvilágtól.
Ahhoz, hogy valódi sikert lehessen elérni a kényszergyógykezelt betegek körében komplex pszichorehabilitációra lenne szükség, ez pedig nagyon sok szakma képviselőjének együttműködését igényelné. Nem pusztán csak ápolókat és pszichiátereket – bár belőlük sincs egy ilyen zárt intézményben elég – hanem mindenféle egyéb segítőt: például szociális munkást, gondozót, pszichológust, gyógypedagógust, fejlesztőket, kriminológust. Az IMEI azonban a büntetés-végrehajtás része, egy abszolút centralizált rendszerben működik, vagyis nagyon kevés dologban dönthet önállóan a betegei sorsáról.
