Itt az idő a magánforrások beengedésére?

Szakértők körében régóta nem vita tárgya, hogy az elmúlt időszak jelentős pénzkivonásai miatt egyre kevesebb közpénzhez jut az egészségügy, miközben a magánforrások aránya a költésekben emelkedik. Csakhogy ezek a magánforrások rendre nem az egészségügybe kerülnek vissza. Bár az elmúlt évtizedekben nem egyszer hallhattuk, mennyire nehéz az egészségipar helyzete, hogy összeomlás szélén az ágazat, melyet már a beszállítók sem tudnak tovább finanszírozni, most tényleg baj van – még ha ez nem is minden döntéshozó számára teljesen világos. Pedig jól jelzi ezt például az Állami Számvevőszék korábban sokat citált vizsgálata, amely szerint az általuk ellenőrzött 20 intézményből 17-nek nem nyújtott fedezetet az egészségbiztosítótól kapott finanszírozás a kórház gyógyítási és gazdasági-műszaki költségeire...

A nemrégiben alakult és a MedicalOnline-on később interjúban is megszólaló Egészségügyi Technológia és Orvostechnikai Szállítók Egyesülete (ETOSZ)  ezért hatpontos javaslattal fordul a hamarosan felálló új kormány, illetve annak egészségügyi ágazatát irányítók felé. A szervezet a választások előtt nem akart sokkoló számokkal előállni, most azonban úgy látják: itt az ideje, hogy komoly beavatkozást kérjenek a nagypolitikától. Mint arra Holchacker Péter, az egyesület igazgatója emlékeztet, 2014-ben rosszabb helyzetből indult az évnek az ágazat, mint tavaly. A nehezen fellelhető adatok ellenére az igazgató úgy tartja, hogy március végén a tavalyi 33 milliárdos adósságkonszolidáció ellenére már 46,5 milliárd volt a kórházak adóssága, azaz időarányosan „2-3 hónappal rosszabb a helyzet”, mint tavaly ilyenkor.

Mindeközben egy nemrégiben közölt felmérés szerint az emberek Magyarországon első helyen gyermekeik, unokáig érdekében takarékoskodnának, második helyen azonban az egészségügyet említik. Tudják, hogy betegség esetén komoly erőfeszítést igényel a családoktól a helyzet kezelése, azaz: ezt az attitűdöt használhatnánk ki annak érdekében, hogy az ágazatból hiányzó jelentős összegeket becsatornázzuk – vallja az ETOSZ, amely szerint idén a tavalyinál is rosszabb helyzet várható, ám a 100 milliárdos hiány előfinanszírozása további 30 milliárdjába kerül a beszállítóknak, ami nem tartható tovább. A helyzet rég nem arról szól, hogy „sírnak a pénzükért” a beszállítók. Tényleg el kell gondolkodnia a döntéshozóknak azon, hogy fenntartható-e a jelenlegi modell – vallja az ETOSZ, amely szerint ma már nem söpörhető a szőnyeg alá az egészségügy adósságválsága.

A szervezet szerint meg kell(ene) engedni, hogy a közfinanszírozott ellátók jogszerűen nyújthassanak magánellátást – akár azokban az esetekben is, amikor tb által finanszírozott ellátásról van szó. Mint azt korábban a MedicalOnline-nak Csató András, az ETOSZ elnöke nyilatkozta: „a forrásbevonásnak az az egyik akadálya, hogy az egyenlő hozzáférés hipokrata elvével eltakarva nincs lehetőség az ellátás színvonalát értelmesen javító differenciálásra. A fekvőbeteg intézményeknek viszont lenne arra kapacitásuk, hogy a fejlettebb technológiát is alkalmazzák, például oly módon, hogy a betegnek csak az alapszolgáltatás finanszírozásán felüli részt kelljen megfizetnie. Holchacker Péter pedig azt mondta, ha valamikor, akkor most van itt a lehetőség, hogy ezeket az elképzeléseket a hivatalos szakpolitika szintjére emeljük.

A Medical Tribune egyik korábbi konferenciáján Szócska Miklós államtitkár közölte, hogy fölmérik az intézmények szabad kapacitásait, és 2014-ben már értékesítik is ezeket. Az ETOSZ-nak meggyőződése, hogy egy differenciált támogatási struktúra, az új technológiákhoz történő felülről nyitott hozzáférés figyelembe venné a finanszírozó, az egészségpolitika, a beszállítók és legfőképpen a betegek érdekeit is. Lényegében erre hajaz a Magyar Kórházszövetség legutóbbi közgyűlésén kimondott, az igazgatók azon fölvetése is, mely szerint az állami intézményeken belül mielőbb ki kell alakítani a fizetős részlegeket. És mint arra a minap a Népszabadság emlékezetett, a fővárosi Uzsoki Utcai Kórház meg is csinálta: a rendszer bevezetése óta eltelt hónapokban már több mint százmillió forintért vásároltak náluk privát szolgáltatást. A felszámolt díj valamivel több, mint felét a közreműködő orvosok, műtősök, ápolók, gyógytornászok és más szakdolgozók kapták, akik vállalták, hogy ezt a tevékenységet kizárólag munkaidőn kívül, vállalkozóként végzik. Ami marad, az az intézményé.

Korábban a Medical Tribune-ben írtunk arról, hogy Sinkó Eszter rendszerelemző, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának igazgató-helyettese és közgazdász-szociológus társai, Bondár Éva, Dózsa Csaba és Péteri János egyik tavaly őszi tanulmánya igyekezett választ találni az olyan ellentmondásokra, hogy az egyik helyen választhatnak a betegek a különféle menük közül, másutt egyféle étrend van. Van, ahol fizetni kell a hotelszolgáltatásért, van, ahol csak „jár a jobb szoba”. De azt sem tudni, vajon benne van-e a helyi protokollban, vagy az orvos egyszerűen maga ajánlja fel páciensének, ha azt mondja: „erre a betegségre van jó injekció, meg tetszik venni 60 ezer forintért?”

Sinkó Eszterék szerint a kormánynak lehetőséget kell(ene) teremtenie arra, hogy a hiányzó közpénzeket legalább részben más forrásokból pótolják, „különben az egészségügyi ellátórendszer semmilyen innováció befogadására és korszerű terápiák közvetítésére nem lesz képes”. Ilyen helyzetekben elméleti megoldás lehet, ha az egészségügyi kormányzat illeszti, azaz szűkíti az ellátórendszert a meglévő forrásokhoz. Meghatározhatja az igénybevételek gyakoriságát, azaz azt, hogy miből mennyit lehet. Vagy növelheti a közkiadásokat, netán magánforrásokat vonhat be – szervezetten. Ez utóbbi esetében szóba jöhet a régi (nem hatékony) szolgáltatások „kifogadása”, az újak befogadása, valamint osztott finanszírozás bevezetése, amely például co-payment, azaz lakossági hozzájárulás bevezetését jelentheti. Erre volt példa a vizitdíj és a kórházi napidíj 2007-es bevezetése, amelynek (és vele együtt az akkori kormánynak) a népszavazás vetett véget. Szóba jöhet(né)nek a szakértők szerint azonban olyan megoldások is, melyek a közszolgáltatások egy-egy komponensére vonatkoznak, így például, ha végbéltükrözést végeznének altatásban és anélkül, előbbiért azonban fizettetnének, vagy ha a beteg választhatna a különféle eljárások között, de a drágábbhoz olyan mértékben kellene hozzájárulnia, amennyivel az többe kerül az olcsóbb (és a tb által teljes mértékben finanszírozott) eljárásnál.

A fejlesztések ellenére – visszalépés tapasztalható az alkalmazott orvosi technológiákban is: az ETOSZ szerint 2010 óta mindössze hat új technológiát fogadtak be Magyarországon. Pedig a szervezet szerint – és erre ugyancsak egy Medical Tribune által szervezett konferencián hívták föl először a figyelmet: minden egészségügyi technológiára elkötött egy forint 8 másikra van hatással. Terápiás láncban kell gondolkodni, mert bár az új technológiák bevezetése drága, csakhogy megtérül a jobb gyógyulásban, az alternatív kezelési metódusok árának megmaradásában.

Az ETOSZ az elmúlt időszakban folyamatosan tárgyalt egészségpolitikai és gazdaságpolitikai vezetőkkel, intézményvezetőkkel, háttérintézményekkel. Mára azonban úgy látják, már arra sincs idő, hogy megvárjuk, míg a politika meghatározza, mi jár a befizetett járulékért cserébe, s miért kell(ene) a betegnek fizetnie. Cselekedni kell mielőbb.

Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni, hogy az ágazati vezetés által eredetileg vitairatnak szánt Semmelweis Tervben anno volt egy megfogalmazás, amely társadalmi vitát ígért abban a kérdésben, hogy vajon szabad-e teret engedni annak, hogy a várólisták csökkentése érdekében a fizetős betegeket előbb láthassák el a szolgáltatók. A vita – nyilván annak kényes volta miatt – végül is elmaradt. A Medical Tribune azonban már 2007-ben arról kérdezte a bioetikust, a Semmelweis Egyetem magatarrtástudományi Intézetének Bioetikai Részlegét vezető prof. dr. Kovács Józsefet, hogy etikai szempontból elfogadhatónak tartja-e, hogy valaki pénzért elsőbbséget szerezzen a várólistán?
– Az a kérdés, kiugorhat-e valaki a sorból, megengedhető-e számára, hogy egy magánkórházban megvegye magának azt az ellátást, amit egyébként esetleg csak jóval később kapna meg, s amit persze nem mindenki tud megfizetni – felelte. – Azt gondolom, ez etikailag megengedhető, de csak akkor, ha ennek eredményeképpen senki nem jár rosszabbul, sőt mindenki jobban jár, mintha az egyenlőséget fenntartanánk. Ez úgy érhető el, hogy a kiugrás miatt mindenki előbbre kerül, illetve, hogy annak a magánintézménynek az adójából, amelyben a kiugrottat operálják, visszajuttatnak valamekkora összeget az adott területre, amely azokat a sorban állókat ellátja, akik nem tudtak kiugrani.

S, hogy megoldható, ellenőrizhető ez? Kovács József szerint, ha a pénzek „pántlikázhatók”, akkor igen. Ha viszont a társadalom nem hiszi el, hogy a pénzt odaadják, akkor ez a megoldás politikailag nem elfogadható, így nem is szabad megcsinálni. (…) Ezeket a vitákat sosem lehet abbahagyni, de azért eredményre szoktak vezetni.