Hogyan rendezhető a kórházak adóssága?
Két lehetséges út kínálkozik: az egyenes és a kacskaringós – írja a Telexen Deme Zoltán, beszerzési és közbeszerzési szakértő.
- Az egyenes azt jelenti, hogy a kormány a szokásos decemberi pénzszórás során az erdélyi fatemplomokra és kisvárosi kézilabda-munkacsarnokokra tragikus hirtelenséggel kiosztott 2000-2500 milliárd forint mellett 50 milliárdot megítél a kórházak adósságrendezésére is.
- A kacskaringós pedig azt jelenti, hogy a kormány képviselői először extraprofitokat harácsoló multikról magyaráznak, aztán tárgyalásokat kezdenek arról, hogy az orvostechnikai beszállítók engedjék el a követeléseik felét (na jó, legalább 20 százalékát meg a késedelmi kamatot), majd – immár hírverés nélkül – a kormány 50 milliárdot megítél a kórházak adósságrendezésére.
Mindkét útnak egy a vége. A kórházak az extra pénzből kifizetik a legrégebben lejárt számlákat, aztán pedig minden megy tovább ugyanúgy: a tartozások átlag havi 4 milliárddal gyarapodnak, míg a summa a következő év végére ismét csak eléri az 50 milliárdot. Business as usual.
A néhány hete elhunyt Kornai János ezt úgy fogalmazta meg, hogy a kisbolt költségvetési korlátja kemény: ha többet költ, mint amennyi bevétele keletkezik, akkor tönkremegy, ez a felismerés pedig jellemzően vissza is tartja a bolt tulajdonosait attól, hogy ész nélkül költsenek. A kórházak költségvetési korlátja azonban nem kemény, hanem – továbbra is Kornaival fogalmazva – puha: ez azt jelenti, hogy a kórház „viselkedését befolyásolja az a várakozás, hogy súlyos pénzügyi baj esetén kimentik”. A kimentő szervezet – ez esetben az állam – pedig azért dönt a kimentés mellett, mert ezt diktálja az önérdeke: sem etikai, sem pedig politikai szempontból nem járható út, hogy a kórházak lehúzzák a rolót. Ezt pedig a kimentett szervezetek – ez eseteben a kórházak – vezetői is pontosan tudják.
Amint Győrffy Dóra (Kornai munkásságának alapos ismerője) találóan, fanyar eufemizmussal megfogalmazta: a kimentésben alappal bízva „csökken a kimentett szervezet motivációja arra, hogy a kiadásait a bevételeihez igazítsa”. Mint a tékozló tinédzser a fesztivál második napján: annak biztos tudatában kér kölcsön a barátaitól sörre, hogy sikerrel fog a szüleitől extra pénzt kuncsorogni. A kórházak esetében Kornai puha költségvetési korlát szindrómáról beszél, amely azáltal alakul ki, hogy újra és újra megtörténik a kimentés.
Ez az eladósodási-kimentési játék már évtizedek óta folyik, szóval akinek az állami kórházaknál puhább a költségvetési korlátja, az festi magát. Ilyen viszonyok közepette az egyetlen logikus kórházvezetői magatartás a szisztematikus, ámde józan mértékű túlköltés. Hogy miért? Egyrészt azért, mert a kórház vezetője érző szívű, a páciensekért és a munkatársaiért felelős ember. Biztosítja az ellátást akkor is, ha ez többe kerül, mint amennyit a kormány által megszabott keretek engednének. Az nem megoldás, hogy reggeltől estig azon dolgozzon az igazgató, hogy miként tudna még a feladatellátás színvonalán spórolni.
