Fontos (lenne) a transzparencia

Annál is inkább, mert már most sem a szakmai, hanem sokkal inkább a finanszírozási protokollokban rögzített szabályok kötik meg az onkológusok kezét egy-egy terápia választásakor.

– Ismét egy irányelv, ami azon túl, hogy szakmai vitát generált a biztosító szakértői és a szakmai kollégium tagjai között, újabb feladatot ró a szakma képviselőire. Ön szerint mennyire kell tisztában lenniük az onkológusoknak a szakmai és finanszírozási protokollokban foglaltakkal?

– A szakmaiakat ismerjük, és természetesen a finanszírozási protokollokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen azokból tudjuk meg, hogy az általunk választott legoptimálisabb kezelést finanszírozza- e a társadalombiztosító, illetve hogy a rendelkezésünkre álló hatékony kezelések közül melyek azok, amelyeket támogat. Fontosnak tartom, hogy a szakmai és a finanszírozási eljárásrend egymás mellett jelenjen meg. Így biztosítható az a transzparencia, amely világosan megmutatja a szakmailag legjobb kezelési alternatívát, illetve az ebből a biztosító által támogatottan adható terápia lehetőségeit. Így a nem szubvencionált protokolloknál esetleg az önfinanszírozás is felvethető.

– A szakmai kollégiumokra hatalmas teherként nehezedik az, hogy tagjai – a napi munkájuk mellett – folyamatosan részt vegyenek a terápiás, illetve finanszírozási szabályok kialakításában, véleményezésében. Sokszor nehezíti a gyógyító munkát a protokollok kidolgozásának vagy megújításának késlekedése. Ön szerint mi lenne a megoldás erre az örökös problémára?

– Nem lesz népszerű, amit mondok, de azt gondolom, hogy a szakmai protokollok nem ország- vagy nemzetspecifikusak. Egy-egy hazai, széles konszenzuson alapuló protokoll kimunkálása, illetve ismételt át- meg átdolgozása nagyon komoly erőfeszítéseket igényel. Lényegesen egyszerűbbnek tartanám, ha akár az európai, akár az amerikai guideline- okat vennénk át szakmai protokollként, elvégre a magyar rákbeteg betegsége semmiben sem különbözik angol vagy amerikai sorstársáétól. Ezért éppen olyan szakmai eljárásrend szerint kell gyógyítanunk, mint bárhol a világon. A finanszírozás viszont nem szakmai, hanem az adott ország adottságaitól és prioritásaitól függő gazdasági kérdés. A finanszírozási protokollokat, a betegellátás színvonalát az ország gazdasági teherbíró képessége határozza meg. Az onkológusok pedig a rendelkezésükre álló terápiák közül mindig a lehető legjobbat fogják a betegeik részére választani.

– A szakmai protokollokkal kapcsolatos kritikaként merült fel, hogy az azokban előírt diagnosztikus vizsgálatokhoz szükséges kapacitások nem mindenütt elérhetők.

– A mi onkológiai centrumunk szerencsés helyzetben van, hiszen saját intézményi képalkotó diagnosztikai kapacitásunkat például  módunkban áll más szolgáltatók igénybe vételével kiegészíteni, vagyis el tudjuk végezni azokat a képalkotó vizsgálatokat, amelyeket a protokollok a kezeléshez előírnak, de vidéken valóban akadnak gondok. A tényleges problémát azonban a diagnosztikus vizsgálatok alulfinanszírozottsága jelenti. Példaként a kolonoszkópos vizsgálatot említeném, amelyért az OEP jelenleg körülbelül 6000 forintot fizet, míg egy magánintézményben ez a beavatkozás 40-60 000 forint, altatással pedig 100-120 000. Meggyőződésem, hogy a diagnosztikus vizsgálatok elfogadható finanszírozásával a piac logikája szerint azonnal megjelennének a megfelelő eszközparkkal rendelkező magánszolgáltatók is.

– A most megjelent onkológiai finanszírozási protokollokkal szemben az egyik leggyakoribb vád az, hogy ezekben drága gyógyszerek, kemoterápiák kerültek előtérbe. Egyetért-e ezzel?

– Nagyon összetett és nagyon súlyos kérdésről van itt szó. Talán érthető, hogy a szakmai protokollok csak az adott betegség gyógyítására regisztrált gyógyszereket tartalmazhatják. Ám a mai onkológiai kezelések során is számos olyan, fillérekbe kerülő gyógyszert alkalmazunk, amelyek ugyan régi, de ettől még távolról sem elavult, sőt jól bevált készítmények. Ezek azonban a regisztráció hiánya miatt csak off-label adhatók. Mindamellett az elmúlt évtizedek gyakorlatából tudjuk, hogy ezek a készítmények pótolhatatlanok, szükségünk van rájuk. Mivel e szerek regisztrációs vizsgálatainak magas költsége nem ad reményt a forgalmazónak beteg fog hozzájutni – így látszólag kevesebbe kerül –, mint ha az első vonalban alkalmaznánk, de maga a kezelés is – a késői adás okán – sokkal kevésbé lesz hatékony, tehát a beteg végső soron mégis csak többe kerül a társadalomnak. Azaz ha van egy hatékony gyógyszerem, amit lehet első és másodvonalban is alkalmazni a gyógyszer regisztrációja alapján, akkor feltétlenül arra kell törekedni, hogy lehetőleg első vonalban alkalmazzam, mert azzal van esélyem a legnagyobb hatékonyság elérésére. Azt gondolom, az egyetlen megoldás, ha végre kimondjuk és rögzítjük, hogy a magyar állam mennyit hajlandó, mennyit tud egy megnyerhető életévért fizetni. Ha ezt tisztázzuk, akkor megszűnhetnek a szakmák közötti viták, az állandó egymásra mutogatások, hogy az E-alapból az onkológia, a kardiológia vagy a sebészet viszi-e el a több pénzt. Rögzítsük szakmánként, hogy az illető szakma által hány forint egy megnyerhető életév. A finanszírozásba pedig eszerint vonjuk be gyógyszereket. Ne egyéni és lobbiérdekek, hanem a számok döntsenek.

– A szakmai protokollokba mégis bekerülnek off-label alkalmazások.

– A jogalkotók tudják, hogy ezt az ellentmondást a betegek érdekében valamilyen módon fel kell oldani. Fontos, hogy ezeket a gyógyszereket alkalmazni tudjuk a terápia során. Való igaz, hogy a szakmai protokollba bekerülnek olyan gyógyszerek, amelyeket 20 éve sikeresen alkalmazunk, ezek azonban automatikusan nem „illeszthetők be” a finanszírozási protokollokba. A finanszírozó joggal utasíthatja el az indikáción túl alkalmazott szerek támogatását. Ám ez a feloldatlan helyzet számos esetben drámai következményekhez vezet. Így történhetett meg, hogy másfél évvel ezelőtt a nyelőcsőrák kezelésére nem tudtunk készítményt felírni, mert semmilyen protokoll nem állt a rendelkezésünkre. A szakma tiltakozására az Országos Egészségbiztosítási Pénztár – e tekintetben rugalmasan, vagy elnézően, de jogilag biztosan nem szabályosan – visszaemelte a ma használatos terápiákat a finanszírozott körbe. Ennek ellenére jelenleg is van jó néhány olyan daganatos betegség, ahol feltűnő egy-egy szakmailag abszolút pótolhatatlan gyógyszer finanszírozásának a hiánya. A gyomorrák, a hasnyálmirigyrák, a hólyagrák kezelésében is alkalmaznak rutinszerűen olyan gyógyszereket, amelyeknek nincsen meg a megfelelő törzskönyvi regisztrációjuk. Ismétlem, olcsó gyógyszerekről van szó, csak alkalmazásuk szabálytalan az említettek miatt, de talán áruk okán is elnéző a jogalkotó.

– Egyes pártpolitikusok azt is felvetették, hogy helytelen egy csomó másodvonalból első vonalba átkerült onkológiai terápiát finanszírozni, ami nagyon sok milliárdot elvisz a költségvetésből, és néhány beteg kezelésével szemben a nagy népbetegségek kezelésének finanszírozására sokkal kevesebb pénz marad.

– Ez elképesztő badarság, de ha már felmerült, rendkívül fontos, hogy tisztázzuk: az, hogy egy szert csak másodvonalban adhatunk, azt jelenti, hogy ugyan kevesebb betegellátás színvonalát az ország gazdasági teherbíró képessége határozza meg. Az onkológusok pedig a rendelkezésükre álló terápiák közül mindig a lehető legjobbat fogják a betegeik részére választani.

– Ha ismét a gyógyszereknél tartunk, melyek azok az új készítmények, amelyeket türelmetlenül vár a szakma?

– Az onkológia területén több új, innovatív szer befogadására várunk. Ígéretes szernek tűnik a lapatinib, de tudomásom szerint ennek befogadási folyamatát a gyártó még el sem indította, tehát nem az OEP-en múlik, hogy a készítmény nem hozzáférhető. Úgy tudom, a temsirolimus, amelyet nagyon fontosnak gondolok a vesedaganat első vonalban való alkalmazására, még mindig nem kapott támogatást, holott már igen régen várakozik a befogadásra. Ugyancsak fontosnak gondolom a vesedaganat másodvonalbeli ellátásában az everolimus bevezetést. Reményeink szerint néhány, már eddig is alkalmazott gyógyszer indikációbővítése az elkövetkező hónapokban megoldódhat. Például az Avastinnak számtalan olyan új indikációja van, ahol finanszírozást remélünk.

– Májustól megváltozik a méltányossági kérelem alapján kiadható készítmények támogatása. Életbe lép az 50-es korlát.

– Alapvetően egyetértek azzal, hogy a kormány olyan technikákat keres, amelyekkel a gyógyszergyártókat rá tudja szorítani arra, hogy az egyedi méltányosság helyett minél több indikációban engedélyeztessék készítményeiket, s ezáltal a befogadásnak az esélye is „megadassék”. Bár az egyedi méltányosság maximum évi 50 betegre szűkítésével nem értek egyet, a finanszírozó törekvését megértem, hiszen a gyártó sok esetben érdekelt az egyedi méltányossági kasszán keresztül történő finanszírozásban, lévén az OEP ilyenkor a készítmény teljes árát megfizeti. A befogadási eljárás során viszont már számolnia kell az áralkuval is, ami jelentős veszteséget okoz a gyártónak. Nekem, mint orvosnak, a beteg érdeke az első, aki a támogatásba befogadott készítményt sokkal gyorsabban kapja meg. A méltányossági kérelmet méltatlan eljárásnak tartom. A daganatos beteg számára rettenetes dolog, hogy egy olyan kérelmet kell aláírnia, ami rögzíti, hogy betegsége jelenleg kizárólag a kérdéses szerrel gyógyítható, majd 60-90 napot kell várnia, hogy megtudja, megkaphatja-e tb-támogatással a készítményt.

– Miközben ismerőseink, barátaink és hozzátartozóink között is akadnak példák arra, hogy az Országos Onkológiai Intézetben kapacitás- vagy finanszírozási problémák miatt elutasítják kezelésüket és kénytelenek kapcsolataik révén más ellátóhelyet keresni, újra és újra felvetődik az az elképzelés, hogy az intézetet a középmagyarországi régió egyetlen centrumává alakítsák. Önnek mi erről a véleménye?

– Ez az elképzelés az általam ismert hivatalos fórumokon nem került megvitatásra. Véleményem szerint az onkológia jelenlegi centralizációja elérte azt az optimális mértéket, amelyet már nem szabadna túllépni. Én a további centralizációt olyan tömegellátásnak érzékelném, ami nem a betegek hasznára, inkább a kárára válna.