Fendler Judit a szektorsemleges finanszírozásról

Eddig úton-útfélen azt lehetett hallani, szükség van az állami- és a magánegészségügyi ellátás szétválasztására. Az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény hatályba lépését követően pedig az látszik, nincs ez jól így, leginkább azért, mert a magánellátás bizonyos területeken „elszipkázza” az orvosokat az államitól. Miben látja Ön a problémát?

Onnan közelíteném meg a kérdést, hogy nincsen két párhuzamosan működtethető kapacitás az országban sem orvosokból, egészségügyi szakdolgozókból, sem eszközből, infrastruktúrából, így a teljes szétválasztás szerintem ellátási gondokat okozhat.

Nagyobb probléma az, hogy nem egyértelmű a magán- és a közellátás viszonya. Azok a magyar biztosítottak, akik magánellátást vesznek igénybe, nem használják fel a befizetett járulékukat, ami azt jelenti, teljes áron veszik meg az ellátásukat, márpedig ez nem igazságos. Ahogy az sem igazságos, hogy egyes magántulajdonú szolgáltatók hozzájutnak a NEAK-finanszírozáshoz, mások nem, ami ugye a versenyt és így a szolgáltatások fejlődését is gátolja. Emellett a magánszolgáltatók nem érdekeltek abban, hogy olyan összetettebb beavatkozásokat is nyújtsanak, melynek tárgyi- és személyi feltételrendszere igen összetett és költséges. Ezeket az ellátásokat megfizetni a középosztály sem tudja, fizetőképes kereslet híján a magánellátók érthető módon nem építenek ki komplex infrastruktúrát, a legtöbb hasznot hozó beavatkozások révén profitot realizálnak, ami logikus és ésszerű részükről, de itt is, ha komplikáció lép fel, akkor a beteget az állami egészségügy látja el.

Hogyan lehetne ezt az ellentmondást és igazságtalanságot feloldani?

Megoldást kell találni a magán- és a közellátás transzparens, mindenki számára előnyös egymás mellett élésére, a normatív szabályozásokon alapuló verseny erősödésére, hiszen az szolgálja a betegek érdekeit. Erre volt javaslatom az úgynevezett szektorsemleges finanszírozás. Jelenleg a közellátást a NEAK finanszírozza, magánellátás alatt pedig jellemzően azt értjük, amikor a beteg az ellátás teljes költségét kifizeti. Szerintem az lenne a méltányos, ha a szolgáltató – legyen az magán vagy állami – amennyiben rendelkezik az ellátás nyújtásához szükséges tárgyi és személyi feltételekkel és az ellátáshoz szükséges engedélyekkel, akkor kaphassa meg az aktuális NEAK-finanszírozást.

Így a magánellátók a betegtől pénzt a tényleges beavatkozásért nem kérhetnének, csak esetleg a plusz, jelenleg is törvényben szabályozott kényelmi szolgáltatásokért – például külön szoba, háromfogásos menü – fizetne, az, aki az adott helyen akarja igénybe venni az ellátást. Ha így történne a finanszírozás, eltűnne a rendszer igazságtalansága, gyorsabban és több helyen férnének hozzá a betegek az ellátáshoz és még a verseny is nagyobb lenne. Jelzem, ezt a rendszert elsőként csak a fekvőbeteg ellátásban és a diagnosztikában vezetném be, ezek a területek azok, melyek drágák, nagy eszközigényűek és hosszúak a várólisták a közellátásban.

Igen ám, de így plusz ellátási igény generálódna a társadalombiztosítás felé. Bírná ezt a kassza?

Igen, ez a kulcskérdés! Meglátásom szerint sokkal üzemszerűbben, célzottabban és strukturáltabban kell ellenőrizni a társadalombiztosítás kifizetéseit. Ahol teljesítmény alapján fizetnek az egészségügyi ellátásokért – és minden hibája ellenére ez a világon legelterjedtebb finanszírozási módszer, az összes többi pazarlásra és alulteljesítésre késztet – ott az elszámolások ellenőrzésére a teljes kassza egy százalékát költik. Ha ezt megtennénk, hipotézisem szerint 10, de inkább 15 százalékot lehetne megtakarítani.

Egy évben 1880 milliárd forintot költünk közfinanszírozott ellátásokra, 565 milliárdot aktív fekvőbeteg-ellátásra, 31-et CT- és MRI-vizsgálatokra. Csak ez utóbbi kettő 10-15 százaléka nagyon is jól látható összeg. Ebből akár ki lehetne gazdálkodni a javaslatomban említett szektorsemleges finanszírozás költségigényét.

A teljes interjút a Mandiner közli.