Felnagyítva

A képek világszerte megfigyelhető sikerének fő titka az lehet, hogy napjaink embere számára fogalmaznak meg jelen idejű, most érvényes felvetéseket. Az érzékelés és a megismerés határait feszegetik abban a korban, amikor úgy tűnik, virtuálisan minden a lábaink előtt hever. Elég bepötyögnünk egy-két kulcsszót, és néhány másodperc alatt tájékozódhatunk akár a világ másik felén zajló eseményekről is. A képekhez fűződő viszonyunk közben egyre inkább hasonlóvá kezd válni az őskori nézőkéhez, akik azt gondolták, hogy ha valaminek a képét birtokolják, akkor az „eredeti” is az övék. Ismerem, hiszen láttam róla képet. A fényképezőgép pedig nem hazudik, ugye?
Már a fényképezés korai korszakában megfogalmazódott, hogy a fotók nem feltétlenül magát a valóságot tükrözik, hiszen a kép készítőjének rengeteg lehetősége van a módosításra, akár a felvétel során (például a képkivágat, a felvételi anyagok, a megvilágítás segítségével), akár az előhíváskor a laborban. A digitális képrögzítési és -továbbítási eljárások ugrásszerű fejlődése azonban minden korábbi elképzelést felülírt. A képek nem csupán tetszés szerint módosíthatók, de készítési és tárolási lehetőségeik is szinte korlátlanok. Ha tetszik, ha nem, divatjamúlttá váltak a méretes fotóalbumok, és nem mutogatjuk egymásnak a vakáción készített papírképeket sem, miközben élménybeszámolót tartunk ismerőseinknek. A számítógép tárolja immár a pillanatok alatt többezresre rúgó pillanatfelvételeket, amelyek talán pont ezért nem lesznek többé közös nézegetés tárgyai. Ugyanakkor a nyilvános internetes megosztó oldalakon keresztül bárki „világgá kürtölheti” életének mégoly intim és bensőséges pillanatait is. A világháló lehetőséget adhat arra, hogy új értelmet nyerjen Andy Warhol képzőművésznek a tömegkultúra kezdeti időszakában megfogalmazott mondata, mely szerint „Minden ember sztár lehet tizenöt percre”. Úgy tűnik, a képekhez fűződő kapcsolatunk napjainkra teljesen átértelmeződött.
Thomas Ruff legelső műveitől kezdve kritikusan viszonyult mind a fotográfiai képkészítés lehetőségeihez, mind a képek társadalomban elfoglalt helyéhez. Első, világhírűvé vált alkotásai azok az 1980-as évek végén készített portrék, amelyek modelljei nem neves emberek, hanem többnyire személyes ismerősei, vagyis olyan fiatalok voltak, akik mégis különös jelentőségre tettek szert azáltal, hogy igazolványkép-kivágatú, életnagyságúnál jóval nagyobb, többméteres, óriásplakátokat idéző nagyításokon szerepelnek. A képnéző a felvételek segítségével olyan közel kerülhet az arcokhoz, mint egyébként sohasem. Szabad szemmel jól láthatóvá válnak az apróbb ráncok, a bőr pórusai, egyenetlenségei. A képeket szemlélve a látogató hamar azon kaphatja magát, hogy keresgélni kezdi a különböző arcok közötti hasonlóságokat és különbségeket, s kutatja, hogy mi határozza meg ezeket.
A digitális képalkotás térhódításával a művészt egyre jobban kezdték érdekelni a képmanipuláció és az internet nyújtotta lehetőségek. Képein azt próbálja kutatni, mit mond el a világháló, és milyen kép alkotható az internet segítségével a felhasználókról, az emberekről. Ruff az itt található képanyaggal szerkesztőként kezdett el foglalkozni, tevékenységében tehát már nem a képek készítése volt a domináns (hiszen az információáramlás szempontjából ez szinte lényegtelenné vált), hanem a kiválasztás aktusa. A kiválasztott, alacsony felbontásúvá alakított képeket azután ismét óriás méretűvé nagyítja, amelyek így csak távolról nézve tűnnek képnek, közelről nem mások, mint digitális struktúrák. A legkülönbözőbb témákat dolgozta fel ilyen módon: a szeptemberi 11-i tragédiát éppúgy, mint az iraki háborút, vagy éppen a pornóoldalakon talált aktképeket. A pixelek hálójában a valóság mintha megszelídülne a mindent elborító digitális „zajban”. A legutóbbi időszakban készített képeken egy ipari használatra kifejlesztett szoftvert használva hoz létre olyan, mérnöki precizitással, emberi kézzel kivitelezhetetlen vonalstruktúrákat, amelyek vászonra nyomtatva absztrakt festmények hatását keltik.
A Műcsarnok kiállításának egyik különlegessége, hogy a művész saját maga alakította ki az installáció rendjét és a sorozatok bemutatásának egymásutánját, éspedig nem a kronológiát követve, hanem úgy, hogy az egyes témák összekapcsolódva, egymás folyományaként bontakoznak ki a látogatók által bejárt út folyamán.

Thomas Ruff retrospektív, Műcsarnok, 2009. február 15-ig.

Böröczfy Virág / Medical Tribune