Fél lábon a János-kórház traumatológiáján
Megkérdeztem az államtitkárt, nem tart-e személyesen attól, hogy valaki beperli őket, amiért istent játszanak. A Magyar Nemzet publicisztikája.
(...) Legutóbb tavaly februárban éreztem hasonló dühöt és tehetetlenséget, amikor vidéken élő szüleimet látogattuk meg egyik hétvégén. Édesapám bekötözött alkarral fogadott, nagy fájdalmai voltak, a kötözés alól gennyes, véres folyadék szivárgott. Édesanyám mesélte, hogy három nappal azelőtt apám megbotlott. Hogy tompítsa az esést, kezét előrenyújtotta, amelynek útját állta egy üvegajtó. Aznap édesanyám bevitte a baleseti sebészetre, ahol összevarrták a csuklójánál keletkezett sebet. Másnap kötözésre visszamentek. Látva, hogy nincs jól, elmentem vele újra a balesetibe; akkorra már az egész karja meg volt duzzadva. Ugyanaz az orvos volt ügyeletben, aki a baleset napján ellátta. Arckifejezéséből láttam, hogy nagy a baj. Befektették, és annyit mondtak, valamilyen baktérium támadta meg, biztosan arról az ablaküvegről került bele, amellyel megvágta magát. Három hét telt el, és már nem volt édesapám. Az intenzív osztályra bátyámmal mentünk el a holmijáért, a papírokért leküldtek az alagsorban lévő patológiára. Ott az orvos közölte, még nem tud mit mondani, de mindjárt feltelefonál az intenzívre. Előttünk tárcsázott, a régi, piros körtárcsás telefonból minden hang kiszűrődött. A patológus apám halálát firtató kérdésére a vonal másik végén az volt a válasz: szepszis. Mondanom sem kell, a halotti zárójelentésben még csak említés sem volt róla. (...)
Ott álltam fél lábon a János-kórház traumatológiáján, kissé tanácstalanul, mitévő legyek. Szerencsémre ott állt egy taxi a bejárat előtti parkolóban, a sofőr a feleségét hozta be egy receptfelírás miatt. Felajánlotta, hogy elvisz, amíg a neje elintézi a dolgát. Hazafelé menet kiderült, rendszeres kórházba járók. Tizenhárom éves fiuk a születése óta cisztás fibrózisban szenved, két hetet otthon, két-három hetet kórházban tölt, már transzplantációs bizottság előtt is jártak, ahol megnyugtatták a szülőket, hogy kaphat új tüdőt a gyermekük, csak még romlania kell az állapotának. Jelenleg harmincszázalékos a tüdőkapacitása. Ha otthon van, nem tud kimozdulni, mert az autóban használható, hordozható oxigénpalack – nélküle képtelen létezni – nem tb-finanszírozott, a százezer forintos kiadás pedig nem fér bele a család büdzséjébe. Ismerős a helyzet, meséltem neki, az édesanyámnak másfél évtizede tüdőrák miatt eltávolították a fél tüdejét. Apám halála óta rohamosan romlott az állapota, mind gyakrabban, mind hosszabb időre kell kórházba vonulnia fulladásos rohamai miatt. Erős élni akarás van benne, még az esetleges transzplantációt is hajlandó lenne megkockáztatni. Orvosainál többször érdeklődött, egyáltalán lehetséges-e, de soha nem kapott egyenes választ. Magam is felkerestem számos orvost, egyikőjük nem kertelt: 65 év felett nem jár sem új szerv, sem az azzal járó esély lehetősége.
Miután állapotom az otthoni fekvés során semmit nem javult, bejelentkeztem egy térdspecialistához. Ott ultrahangos vizsgálattal kiderítették, hogy több helyen is elszakadt a térdszalag, amelyet műteni kell. Egy magánkórházban potom 290 ezer forintért megoperálnak egynapos sebészeti eljárás keretében. Ha minden jól megy, még aznap hazamehetek.
Konklúzió? Nincs. Mint ahogyan olyan magyar család sincs, amely ne érezné a bőrén a darabjaira hullott egészségügy ma már emberéleteket veszélyeztető vállalhatatlanságát.(...)
