Európában a legolcsóbb a magyar vér

Az Országos Vérellátó Szolgálat a nevében foglaltak végrehajtójaként él a köztudatban, holott számos egyéb, hasonlóan fontos feladat található még a portfóliójában. De talán kezdjük mi is a vérellátással. Bulvárkacsa a vérhiányról nyaranta megjelenő hír vagy természetes jelenség, amiből a kánikulai uborkaszezon kényszere generál hírt?

Van egy természetes szinuszgörbe, amely az emberek életritmusához igazodik. Két hullámvölgy van, a nyári, illetve a téli…

… karácsony tájéka?

… nem, mert akkor mindenkinek lelke van, hanem az ünnepeket követő időszak. Némi változás azért időről időre tapasztalható. Tavaly például a nyár közepe már nem volt a szinuszgörbe alján, amiben nyilván jelentős szerepe volt annak, hogy különféle akciókat hirdettünk, például családi véradást, ahol a gyerekek játszhattak, volt mászófal, s kisebb ajándékok. El kell azonban oszlatnom azt a tévhitet, hogy a ciklikusság magyar jelenség. Egész Európában ez van. A másik pedig a mihez képest kérdése: mihez képest sok vagy kevés a rendelkezésünkre álló vérkészítmények mennyisége? Magyarán: meg kellene határozni a szükséglet nagyságát. Ez eddig még sohasem történt meg. Most akkora a vér iránti szükséglet, amennyi rendelkezésre áll belőle. Nincsenek a klinikumban olyan protokollok, amelyek szabályoznák a szükséges vér mennyiségét, nem megfeledkezve természetesen arról, hogy egy orvosi beavatkozás során bármikor előfordulhat többlet vérszükséglet.

Szokásjog határozza meg az OVSZ vérkészletének nagyságát?

Így van. Ez egyébként hosszú ideig stagnált, mostanában azonban egy picit emelkedett az igény. Mint kiderült, az idős pácienseknél számtalan kis intézményben, amelyeknek nincs módjuk arra, hogy a beteget rendesen kivizsgálják, illetve hogy hosszú távon ható készítményeket adjanak nekik – vérrel roborálnak. Mi jóban vagyunk a klinikummal, az elmúlt tíz évben – különösen az elmúlt két esztendőben – jelentősen javult az aneszteziológusokkal is a kapcsolatunk, közülük egyre többen tűzik zászlajukra, hogy saját területükön a vérfelhasználást valamilyen módon szabályozzák.

Túlbiztosítják magukat vérrel egy-egy műtét előtt az orvosok?

A vér felhasználását számos tényező befolyásolja, az orvos kézügyessége éppúgy, mint a gyorsasága, vagy például az, hogy mekkora műtéti rutinnal rendelkezik. Ugyanazon típusú műtéthez az egyik orvos négy, a másik kettő egység vért kér, a harmadik pedig azt mondja, hogy köszönöm, vér nélkül megoperálom. Ezért lenne jó az a törekvés, amit már nagyon régen akar az egészségpolitika, hogy bizonyos típusú beavatkozásokat ott végezzenek, ahol ezekből két- vagy háromszáz műtétet csinálnak évente.

Lehet tudni, hogy végül mennyi vér kerül a lefolyóba?

Nem tudjuk. Létezik ugyan egy visszajelzési kötelezettség, a transzfúziós jelentő lap, ám a kórházaknak csak 60-70 százaléka van „egyenesben” – ők azok, akik folyamatosan eljuttatják hozzánk –, az intézmények egy része azonban nem küldi, holott törvény írja elő. Most megpróbáljuk egyszerűsíteni az adatlapot, hogy kevesebb legyen az adminisztráció, de vannak olyan kérdések, amelyeknek a követhetőség érdekében mindenképp szerepelniük kell. Ha például másfél évtized múlva valamilyen igen fránya vírus előkerül, akkor tudnunk kell, hogy ki kapott abból a vérből, volt-e valamilyen tünete, egyáltalán a vérrel kaphatta meg a fertőzést vagy sem.

Miért nem szankcionálják a hanyag intézményeket?

Nem áll módunkban, az OVSZ ugyanis nem hatóság.

A közvélemény figyelmét az AIDS megjelenése hívta fel a vér biztonságának fontosságára. Dicsekedhetünk a hazai helyzettel, vagy jobb, ha hallgatunk?

Ez két dolgon múlik: egyrészt azon, hogy milyen egy ország bizonyos vírusokkal való átfertőzöttsége, a másik pedig az a vizsgálati paletta, amivel szűrjük a vírusokat. Mondhatjuk ugyan, hogy megnőtt a migráció, vagy hogy Magyarország földrajzi elhelyezkedése révén átmenő állam, ám annak ellenére, hogy sok vírusfertőzés kerül be Európába – olyanok is például, amelyek korábban legfeljebb csak Afrikában fordultak elő –, a nálunk letelepedni kívánók száma még mindig alacsony. A visszakereshetőség érdekében kevés helyen fontosabb a taj-szám megléte, mint nálunk, amit mindig igen szigorúan ellenőrzünk. Emellett arra törekszünk, hogy visszatérő donorjaink legyenek, tehát egy fix véradóbázis, ami szintén ad egyfajta biztonságot. Az évi 400-450 ezer vérvételhez van egy 250 ezres véradóbázisunk, akik vissza-visszatérnek, évente többször is adnak vért. Ebben tehát erősek vagyunk, egyáltalán nincs mit szégyellnünk. Ugyanakkor nem tudjuk erősíteni a szűrési funkciót, nem tudjuk megtenni azt, amit jobb gazdasági helyzetben lévő államok megtehetnek.

Például?

Kötelezően szűrjük a HIV, a hepatitis B és C vírusokat, s elvégzünk két további, nem kötelező vizsgálatot. Nézzük a szifiliszt, mivel bizonyos időszakokban magas volt a fertőzöttek száma, bár lényegében most sem alacsony. Emellett rákeresünk a lezajlott hepatitis B-fertőzésekre, elvégezzük az úgynevezett anti-HBc-vizsgálatot, amely ha reaktív eredményt ad – annak ellenére, hogy a véradó nem beteg –, kizárjuk a véradásból. Tehát rendelkezünk biztonsági többlettel, de nem áll módunkban molekuláris biológiai vizsgálatokat végezni, amelyek segítségével a hepatitis C esetében például a jelenlegi 70 helyett 14-20 napra rövidíthetnénk az úgynevezett ablak periódust. A HIV ebből a szempontból nem annyira érdekes, mert olyan teszttel dolgozunk, ahol ez a bizonyos ablak – vagyis amikor nem látjuk a fertőzést, mert nincs ellenanyag – mindössze nyolc nap.

Sokba kerülne a többletvizsgálat?

Számításaink szerint másfél milliárdba. Jelenleg 1,3 milliárd forintot fordítunk az ellenanyagok szűrésére, ez emelkedne körülbelül 3 milliárdra. Egy olyan országban, ahol az átfertőzöttség nem magas. Manapság nagyon sok államban téma, hogy mit érdemes s mit nem szűrni. Svédország például megjelenése után rögtön bevezette a molekuláris biológiai szűréseket, pár évvel ezelőtt pedig részt vettem azon a nemzetközi konferencián, ahol a svéd egészségügyi miniszter bejelentette: eddig és nem tovább, a jövőben – mivel sokba kerül, s a hozadéka kisebb a vártnál – nem végeznek molekuláris vizsgálatokat.

Amennyire fontos és jó, hogy Magyarország nem átfertőzött állam, annyira sokat panaszkodnak a szakemberek a donorok általános egészségi állapotára. Valóban ennyire rossz a helyzet?

Létezik egy úgynevezett kiszűrési ráta, amely 2005 körül még 8-10 százalék volt, tehát ennyien estek ki a magukat egészségesnek tartó, véradásra jelentkezők közül. Ez néhány dunántúli megyét kivéve kisebb-nagyobb mértékben mindenhol emelkedett, ma már akad olyan terület, ahol eléri a 16 százalékot! S ez nem csak a betegségekkel nyilván érintettebb középkorúakra, illetve idősebbekre jellemző, sok fiatalt, akik először jelentkeznek véradásra, el kell küldenünk, mert olyan rossz a vérképük, alacsony a hemoglobinjuk. Tavaly például 30 ezer fiatalt szűrtünk ki anémia miatt. Kétségtelen persze, hogy a kiszűrtek száma függ az orvostól is, hiszen a kötelező vizsgálatok mellett vannak szubjektív elemek is. Ezzel együtt magas a szám.

Évekkel ezelőtt sokat panaszkodtak a kórházak, hogy nagyon drágán adja az OVSZ a vért. Most is magas az ára?

A vér hatósági áras, az utolsó jelentősebb áremelés 2005-ben volt, s egy igen kis mértékű, parciális 2008-ban. Egy egység – 250 ml – vörösvérsejt jelenleg 7300 forintba kerül, miközben mi 13 ezer forintért állítjuk elő. Ez egyébként a legalacsonyabb Európában, s most nem Belgiumhoz hasonlítom magunkat, ahol ugyanez a mennyiség több mint 40 ezer forint, vagy Ausztriához, ahol magasabb 20 ezernél, hanem a környező országokhoz. Magyarországon nem gyártanak vérzsákokat, amelyek ára folyamatosan emelkedik, a szűréshez használt teszteket, illetve a vércsoport megállapításához nélkülözhetetlen reagenseket. Arról már nem is beszélve, hogy a donorokat is elő kell „teremteni”, s végig finanszírozni azt a hosszú automatizált folyamatot, amíg előállítjuk a gyógyításhoz nélkülözhetetlen vért. Ez a rendszer azért tartható fenn, mivel a munkatársaink döntő többsége – 1200 dolgozóból több mint 800-an – asszisztens, akik vagy a laboratóriumban végzik a betegszerológiát, vagy a vérkészítményt állítják elő. Az ő alacsony órabérüknek tudható be, hogy míg a kórházakban a bérköltségek ma már túllépik a 60 százalékot, nálunk ez az arány csak 40 százalék, a pénz nagyobb részét a beszerzések viszik el.

Amíg ki nem öregszik az áldozatvállalásra hajlandó réteg…

Azzal tudtunk manipulálni az elmúlt években, hogy a munkafolyamatok racionalizálása révén kevesebb munkatársat alkalmazunk három műszakban, az ily módon szabaddá váló összeggel viszont megemeltük az éjszakai pótlékot, ami nálunk nem 30, hanem 65 százalék. Kevesebbért senki sem jön éjszaka labormunkát végezni. Még egy előnye van a dolognak: éjszaka is mennek folyamatosan a gépek. 

A kényszernyugdíj milyen mértékben érinti az OVSZ-t?

Alig, összesen kilenc munkatársunkat, hét orvost és két asszisztenst. Annak idején sokkal nagyobb drámát okozott a nők 40 éves munkaviszony utáni nyugdíjba vonulásának lehetősége, mivel hetvenen kérték a nyugdíjazásukat. Akkor kénytelenek voltunk fiatalítani, így manapság a szolgálatnál 41 év az átlagéletkor. Ugyanakkor a 12-24 órás munkarenden belül olyan rendszert alakítottunk ki, amelynek eredményeként a munka mennyiségétől függ, hogy éppen mennyien vannak bent. Reggel például kevesen, hiszen a kórházak általában nem reggel közlik, mennyi vérre lesz szükségük. Így vannak úgynevezett nyújtott műszakok, délelőtt 10-től este 22 óráig például.

Az OVSZ másik jelentős feladata nemcsak a szervátültetésre várók listájának vezetése és gondozása, hanem a szervkivételi riadók szervezése. Hosszú évek óta visszatérő panasz, hogy kevés az átültethető szerv. A kórházak lazsálják el ezt a feladatot?

Többféle oka van. A donációra váró agyhalottat az intenzív osztályon tartják, s ugyanolyan ellátásban kell részesíteni, mintha élő ember lenne. Így például időről időre nézik funkcionális paramétereit, illetve laborvizsgálatokat végeznek. Mindehhez nincs elegendő intenzív ágy, intenzív terápiás orvos és pénz. Ami az utóbbit illeti, a finanszírozási változások eredményeként az ilyenkor felhasználásra kerülő gyógyszerekre és különféle anyagokra már nem fizetnek rá az intézmények, sőt, többletbevételhez juthatnak általa, ugyanakkor az aneszteziológusok is felismerték, hogy ennek a többletnek egy része bérre jut. S nyilván az is szerepet játszik a változásban, hogy közel négyszáz aneszteziológus volt nálunk kétnapos szervkoordinációs tanfolyamon. Van egyfajta szemléletváltás, amelynek az eredménye talán jövőre már kézzelfoghatóvá válik.

Miért húzódott ilyen sokáig az Eurotransplanthoz való csatlakozásunk?

Ezt a döntéshozóktól kellene megkérdezni, nyilván sok minden szorult elemzésre, értékelésre. Arról már nem is beszélve, hogy ez anyagilag sem olcsó mulatság, hiszen a várólistán szereplő minden egyes beteg után évente meghatározott összeget – amit egyébként évente korrigálnak – kell befizetnünk, jelenleg ez 550 euró. S ehhez társulnak az egyéb költségek. Egy külföldről érkező szívnek a kivételtől számított négy órán belül dobognia kell. Amikor itthonról elindul külföldre a szervkivételt végző szakember a koordinációs iroda munkatársával – aki helyben a papírmunkát végzi, valamint a szerv konzerválását –, akkor a donor már a műtőasztalon fekszik, s nyitják a mellkasát. Előfordult, hogy a kórház több mint száz kilométerre volt a repülőtértől – ahol a gép egyébként járó motorral vár! –, s csak úgy tudták tartani a négyórás határidőt, hogy 250 kilométerrel ment éjszaka a magyarokat és a szervet szállító autó, itthon pedig közben már ugyancsak műtőasztalon a recipiens, előkészítve a beültetésre. Az sem volt egyszerű, amikor Dél-Olaszországból hoztunk haza gyermekszívet. Itt már nem is a pénzé, hanem a logisztikai munkáé a főszerep. Ezt végezzük mi, az OVSZ szervkoordinációs csapata. Ami az Eurotransplantot illeti, logikus volt a belépésről szóló döntés, kasszát csinálni az eredményről szerintem néhány év múlva lehet.  Növelné egyébként az esélyeinket, ha hosszabbak lennének az új szervekre várók hazai listái.

Az OVSZ tartja nyilván a csontvelő-várólistát, ezen most mennyi adományozó található?

Körülbelül 6000 donort tartunk nyilván.

Nehéz mozgósítani?

Érzelmi nép vagyunk, ha elhangzik egy felhívás, amelyben gyermeknek keresnek adományozót, az utcán áll a sor. Aztán pár hónapig csend. Néhány jelentkezővel persze mindig bővül a lista, s nagy szerencsénk, hogy a Kárpát-medencében annyiféle nép lakott az évszázadok során, így jelentős a genetikai variáns. Amennyire erre szükség van, külföldről is kaphatunk csontvelőt, hiszen Magyarország tagja a nemzetközi csontvelőregiszternek.