Empátia

Már reggel megküzd a világgal. A sajátjával és a külvilággal egyaránt. Nincs csík, nincs korlát, nincs lépcső. Nincs szinte semmi az utcán, amit használhat úgy, ahogy az neki is megfelel. Nincs ember se nagyon a gyerekén kívül, aki levehetné róla a terheket. A férje akkor hagyta el, amikor kiderült a betegsége.
A látókhoz már nem, a vakok közé még nem tartozik. Kulcslyukon át nézi a világot – egyre szűkebb kulcslyukon át. Látótérszűkülete van. Ott is kellett hagynia a kórház egyik nagy műtőjét, mert nem tudta biztonsággal ellátni műtősnői feladatait.
Ma egy kisebb műtőben, a lézerambulancián dolgozik, napi nyolc órában. Aztán indul haza, újra megtapasztalja, hogy nem akarják elhinni, nem lát, mert nincs fehér botja. Pedig épp azért kért helyette kutyát, hogy a fehér bottal ne vonja magára a figyelmet. Nehogy meglopják, mint arra volt példa korábban. Csak hát a kutyának nemigen van helye az új buszon, nem is értik az emberek, miért van vele, hiába a két vörös kereszt az állat hámján, előfordult, hogy pedagógus is megkérdezte, miért a csengő az állat nyakán. A metróba lemenni nem tud, nem emelheti fel a több mint harminckilós jószágot... és sorolhatnánk.