Csapdába csalja a kormány egészségügyet 2.

Az egészségügyi ellátórendszer szintjén megfogalmazódó kétségek

Sinkó Eszter szerint egy többlépcsős folyamatból a kormány legalább két lépcsőt ki akar spórolni, és gyorsan dűlőre szeretne jutni a vitás kérdésekben. Az átalakítás helyes sorrendje szerinte az lett volna, ha a kormány először kitalálja, mit akar kezdeni az egészségüggyel, deklarálja, hogy milyen modell építését preferálja, azon belül pedig meghatározza az egészségbiztosítás és az ÁNTSZ feladatait, és csak azután következett volna annak pontosítása, hogy ennek mik a következményei a közigazgatási rendszer vonatkozásában. Ehelyett fordítva ül a lovon, és úgy tűnik, hogy kizárólag a közigazgatás oldaláról közelítenek: egy hatékony államapparátust igyekeznek felállítani, s eközben, a szakmai ellenérveket figyelmen kívül hagyva, kényszerpályára állítják az egészségügyet. Márpedig egy ilyen súlyú döntést illik megalapozottan, körültekintően meghozni – állítja Sinkó Eszter, aki arra is emlékeztet, hogy a meghatározó jelentőségű kérdésekről illik párbeszédet kezdeményezni, márpedig erről az új típusú rendszerről nem folyt sem szakmai vita, s nem született társadalmi egyezség sem.

A közgazdász szerint ez a megyei kormányzati hivatali szisztéma egy alapjaiban új egészségügyi modellt valósítana meg, melyre egyáltalán nem készült fel az ágazat. Ráadásul az időfaktor is jelentős tényező, már csak azért is, mert a kormány döntése nyomán három hónap alatt több mint 200 jogszabályt kellene újra installálni és új döntéshozatali mechanizmusokat, eljárásokat kellene kidolgozni, ami szerinte fizikai képtelenség.

Tovább sorolva a gondokat, azt fejtegeti: ha a kormány azt gondolja, hogy e döntésével nem befolyásolja az ágazat szakmai irányítását, akkor téved, hiszen az integráció nem csak egy technikai módosítás, illetve egy adminisztratív szervezeti átalakítás. A kormányzati szervek eddig nem reagáltak érdemben arra a felvetésre, hogy a szakmai és a szervezeti irányítás egymástól nem elválasztható tevékenységek, főként egy, a hatékony működést szem előtt tartó szervezet esetében. Ez a helyzet csapdába csalja az egészségügyet, indokolatlanul kényszerpályára állítja az egészségügyi ellátórendszer irányítását, működési mechanizmusait.

Ha csak a megvalósítási faktort nézzük, eltekintve a szakmai ellenérvektől, akkor is muszáj lenne időt nyernie a tárcának a kormánytól ahhoz, hogy az államtitkárság végig tudja gondolni a folyamatokat, és új döntéshozatali eljárásokat dolgozhasson ki. A kormánynak lenne lehetősége rá, hogy időt adjon az ágazat számára, hiszen nem feltétlenül kell azonnal mind a 15 szervezetet egyszerre összevonni, az integráció végrehajtható több szakaszban is – véli Sinkó Eszter.

Nem ördögtől való? PRO: érvek az OEP átalakítása mellett

A konkrét szervezeti átalakítások gyakorlati vonatkozásait boncolgatva már pro és kontra álláspontok is megfogalmazódtak szakértői szinten. Az egészségbiztosító átalakításával kapcsolatban Molnár Márk Péter, aki korábban az Országos Egészségbiztosítási Pénztár gyógyszerügyi főosztályát vezetette, azt mondta, hogy néhány szempontból nem tartja ördögtől valónak a kormány szándékát. Úgy véli, a Magyar Közlöny 145. számában megjelenő, az OEP szervezetét alapjaiban felforgató átalakításról szóló pár sor kevés ahhoz, hogy megalapozott véleményt lehessen alkotni a várható változásokról, annyi azonban bizonyos, hogy a célkitűzés szervezeti értelemben radikálisnak tekinthető. Első pillantásra lehetetlennek tűnik a vállalkozás: 15, tökéletesen eltérő feladattal rendelkező államigazgatási szervet akar a kormány a megyei kormányhivatalok alá integrálni. Ha még a 2011. január 1-i határidőt is szigorúan vesszük, nyilvánvalóan kevés esély van arra, hogy a gyakorlatban is működőképes konstrukció jöjjön létre három hónap leforgása alatt. Mint mondja, ezt a feltételezést erősítik az egészségbiztosító elmúlt évtized során végrehajtott látszat-átalakításainak tapasztalatai, amelyek során gyakorlatilag nem történtek érdemi változások: ugyanazok az ügyintézők végezték ugyanazt a munkát ugyanolyan hatékonysággal ugyanabban az épületben, csupán a névtábla és a pecséten szereplő szöveg változott meg. Úgy véli, nem megalapozatlan tehát a félelem: a rendelkezésre álló igen rövid idő miatt most is az lesz az „eredmény”, hogy a pénztárak területi szervei változatlan feladatokat látnak el változatlan létszámban, csupán a nevük változik meg kicsit. Ettől nyilván nem lesz jobb az egészségügyi ellátás megszervezése Magyarországon, ahogyan a közigazgatás sem fog hatékonyabban működni. Sőt, a hatékonyság csökkenése sem elképzelhetetlen, hiszen a mostani – igaz, tökéletlen, de létező – szakmai kontrollmechanizmusok az integráció után nehezebben lesznek működtethetők, még távolabb kerülhetnek az ellátó intézményektől.

Második pillantásra legyünk optimisták – mondja –, tételezzük fel, hogy az egészségügyben szokásos „szólamgyártás” helyett komoly szakmai előkészítő munka zajlik a háttérben. Tételezzük fel, hogy a döntéshozók már a kormányhatározat megjelenése előtt áttekintették az OEP és regionális szervei által végzett feladatokat, megvizsgálták a szervezet humánerőforrás-állományában – különösen a támogató területeken – található számottevő tartalékokat, listázták azokat a területi funkciókat, amelyekre régóta nincs szükség, illetve azt is világosan látják, hogy mely feladatok vonhatóak hatékonyan központi hatáskörbe. Ekkor a kormányhatározat szikár szövege azt sugallja, hogy a kormányzat a pszeudo-biztosítási rendszer helyett – amelyben a látszólagos járulékfinanszírozás mellett jelentkező krónikus hiányt a központi költségvetés pótolja ki, és a járulékfizetésnek de facto vajmi kevés köze van az ellátásra való jogosultsághoz – egyértelműen a centralizált állami egészségügyi rendszer mellett tette le a voksát. Molnár Márk szerint ebben az esetben a két és fél oldalnyi szöveg mögött a hatékony egészségügyi közigazgatás vízióját is fellelhetjük. Az egészségbiztosító területi szervei ugyanis az elmúlt években 3000–3500 fő foglalkoztatása mellett zömmel négy típusú feladatot végeztek:

1. olyat, ami központilag hatékonyabban valósítható meg, például: szerződéskötés a szolgáltatókkal, elszámolások fogadása, szakmai ellenőrzés,

2. olyat, amire egyáltalán nincs szükség, vagy legalábbis kiváltható lényegesen hatékonyabb megoldással, például: magánorvosi jelentések feldolgozása, közgyógyellátási igények feldolgozása, orvosi bélyegzők beszerzése,

3. olyat, ami nem tartozik szűkebb értelemben az egészségbiztosító feladatkörébe,

4. illetve olyat, ami viszonylag egyszerűen integrálható ügyfélszolgálati funkció.

Amennyiben a kormányzat integrációs törekvése ezeknek a feladatcsoportoknak a pontos felmérése után fogalmazódott meg, és létezik kész koncepció arra nézve, hogy a központilag hatékonyan megoldható funkciók miként központosítandók, illetve a mai, feleslegesen erőforrásigényes feladatok milyen munkavégzési módszerekkel válthatók ki, úgy egy országos hatáskörű, központi szakmai ellenőrzéssel kiegészülő OEP az integrált megyei ügyfélszolgálati funkciókkal sokkal hatékonyabban képes majd a feladatai ellátására – állítja a hivatal működését belülről igencsak alaposan ismerő szakember. Molnár Márk bízik abban, hogy az átalakítás a fentieknek megfelelően funkcionális lesz, és reméli, hogy a döntéshozók előtt is egyértelmű, hogy az egészségbiztosító területi szerveinél lévő feladatok egyszerű „bepakolása” egy megyei kormányhivatalba jó eséllyel csak a működőképességet veszélyeztetné.

Király Gyula és Kiss József álláspontját itt találja!