Csapdába csalja a kormány egészségügyet 3.

Ha már eldöntetett, nézzük a gyakorlati problémákat. KONTRA: érvek az OEP átalakítása ellen

Király Gyula, aki korábban az Országos Egészségbiztosítási Pénztár informatikáért felelős főigazgató-helyettese volt, azt állítja, hogy a kormánynak januárig legfeljebb arra lesz lehetősége, hogy az OEP által jelenleg üzemeltetett 87 kirendeltséget bezárja, és az ügyfélszolgálatokat áttelepítse a megyei közigazgatási hivatalokba. Az olcsóbb állam majd a lakosságnak kerül többe, hiszen jelenleg például az országban 81 helyen juthatnak a biztosítottak TAJ-kártyához és Európai Uniós Egészségbiztosítási Kártyához. Ha ezeket a jövőben a megyei kormányhivatalokban lehet csak kiváltani, biztos, hogy nem növekszik majd a kormány népszerűségi indexe. A helyzetet bonyolítja, hogy az EU-tól kell engedélyt kérni a tagállamokban igazolásként funkcionáló kártya regisztrációs eljárásrendjének módosításához, és biztos, hogy ez sem megy egyik napról a másikra.

S ha már a nemzetközi kapcsolatoknál tartunk: az integráció során nehézséget jelenthet az a tény is, hogy a különféle nemzetközi egyezmények miatt – melyek a biztosítottak ellátásához, jogosultságukhoz kapcsolódnak – az OEP 33 országgal, több mint 6000 külföldi biztosítóval áll kapcsolatban. A területi szervek több tucat nyomtatvány kiadásával, visszaigazolásával, és ellátási költségek elszámolásával foglalkoznak, melyeket a központi hivatal koordinál egy központi fejlesztésű integrált informatikai rendszeren keresztül, így a szakmai irányítás nem különíthető el a funkcionális irányítástól.

Király Gyula nem állítja azt, hogy lehetetlen a teljes rendszer átalakítása, csak éppen értelmetlen, és óriási munka. Az alapprobléma az, hogy az egészségbiztosítási pénztár szervezetében egymásra épített elemekből állnak össze a folyamatok. A területi pénztárak rögzítik a biztosítási jogviszonnyal rendelkező állampolgár igényét, de ide futnak be a szolgáltatók által elvégzett és jelentett teljesítmények is. Ám az általuk jelentett adatok alapján a könyvviteli nyilvántartást, az utalást a központi hivatal végzi.

Vagyis pillanatnyilag létezik egy egymásra épülő és munkafolyamatba rendezett ellenőrző és logikai sor, amelyből nem lehet középről vagy alulról kihúzni egy sávot anélkül, hogy azonnal szét ne zilálódna a feladatok, a hatáskörök és a felelősségek rendszere.

Éppen ezért – érvel Király Gyula –, mikor regionális szervekké vonták össze a megyei pénztárakat, a nyilvántartási rendszer továbbra is országos kiterjesztésű adatállományként maradt meg. Nincs a régiókban olyan adatbázis, szerver, vagy olyan infrastruktúra ami ezt kezelné, mindennek az alapja a központi alkalmazás. Ráadásul „mozgó gépjárművön nem lehet kereket cserélni” – mondja, mikor a kivitelezés lehetséges módjairól faggatom. Vagyis az egészségügyi ellátórendszer zavartalan működéséhez az informatikai rendszert minimálisan is duplikálni kellene, ez pedig rengeteg pénz, ugyanis a jelenlegi informatikai infrastruktúra (a jogszabályban előírt biztonsági fokozattal) 2,5–3 milliárd forintba kerül. A biztosító informatikai rendszerének mérete 100 terabyte, és egy ekkora rendszer fejlesztésének értéke eléri az uniós közbeszerzési értékhatárt. Önmagában csak a beszerzési eljárás is közel fél évet venne igénybe, de előtte még a szakmai specifikációt is ki kellene dolgozni, majd a fejlesztést követően teszt üzemmódban kellene működtetni a rendszert – ezt pedig lehetetlen kivitelezni három hónap alatt.

Ha már lúd, legyen kövér

Kiss József, aki ült már az OEP főigazgatói székében, a területi szervek integrációja kapcsán egy másik problémára, az adatkezelésre hívja fel a figyelmünket. Ha ugyanis a kormány azt szeretné, hogy az állampolgárok ügyeiket egy egyablakos rendszeren keresztül intézhessék el, akkor talán a háromféle azonosító szám „életben tartásának” sincs sok értelme. Már csak azért sem, mert az adóhatóság már ma is mindhárom azonosítót kezeli: az ingatlan-nyilvántartásból adódóan az illetékügyek miatt a személyi számot, az adózás miatt az adószámot és a járulékbeszedés miatt pedig a tb azonosító számot is. Az állam olcsóbb működéséhez ezek egységesítésével is hozzá lehetne járulni; Kiss József azt mondja, hogy egy hét évvel ezelőtt készült tanulmányban azt olvasta, a jelenlegi szisztéma akkori áron is 30 milliárd forintnyi többletkiadást jelentett az államigazgatásnak.

A jelenleg hatályos adatvédelmi szabályok és az egészségügyi adatok védelméről szóló jogszabály pillanatnyilag azonban gúzsba kötik a kormány kezét, bár Kiss József megjegyzi: az Alkotmánybíróság egy banki eljárást kifogásoló beadványt véleményezve nem találta problematikusnak, hogy az ügyfél hozzájárulásával mindhárom azonosító számot megismerje a pénzintézet, mely a kihelyezett pénzét szerette volna maximális biztonságban tudni.

Ha a kormány felszámolná a jelenlegi rendszert, és egy minden rendszer számára kompatibilis személyi számot adna az állampolgárok számára, (kivétel a külföldiek, idetelepülők stb.) akkor csak a TAJ-szám megszüntetése nyomán 250 ezer ügy kezelésétől szabadulna meg az állam. Ha valamelyik azonosító kártyánk elektronikussá válna – bankkártya típusú lenne –, akkor ahhoz informatikai eszközökkel bármikor hozzáköthető egy társadalombiztosítási jogosultság is, és ez egyúttal az európai egészségbiztosítási kártya funkcióját is betölthetné. (Ehhez nem kellene megjelennie az ügyfélnek a biztosítónál, hiszen ez egy központi adatbázis kezelésével szabályozható lenne.) Ezzel megint eltünne 500 ezer ügy. Ez valós megtakarítás lenne mind az állam, mind az állampolgár számára.

Erős, hatékony szervezet álma: az ÁNTSZ átalakításának kérdőjelei

A kormányprogram a tisztiorvosi szolgálat számára igazán reményteljes volt: erős ÁNTSZ-t vizionált a Fidesz, azt ígérte, hogy visszaadja a szervezettől korábban elvett funkciókat. Sőt úgy tűnt, hogy az Egészségbiztosítási Felügyelet felszámolásával hatékony minőségbiztosítási szervezetté alakulhat át a szolgálat. A közigazgatási reform azonban lerombolhatja ezt az álmot, szertefoszlathatja a reményt. Tulajdonképpen az ÁNTSZ bekebelezése teljességgel érthetetlen, hacsak nem a szervezet bevételére fáj a kormány foga. Azzal ugyanis, hogy az integráció keretében az ügyfélszolgálatokat beemeli az új területi államigazgatási hivatalok kötelékébe, nem sokra megy, hiszen az ÁNTSZ-nek valójában nincsenek ügyfélszolgálatai, csak hivatalos ügyfélfogadási ideje. (Ügyfélszolgálatként kizárólag csak a nemzetközi oltóhelyek működnek, de azok orvosi rendelőkben, így ebből a szempontból irrelevánsak.) Az ÁNTSZ-nek pillanatnyilag kétszintű területi szerkezete van; a 81 egységből álló kistérségi struktúra bevált, működése jól igazodik a helyi igényekhez és a regionális átszervezés hatékonyabbá tette a szervezet munkáját. Így a megyei visszarendeződés tulajdonképpen visszalépést jelent – hangoztatják a nevüket elhallgató szakemberek –, mely miatt a laboratóriumi hálózat és a sugár-egészségügyi decentrumok működtetése is átszervezést igényel majd.

A szakmailag átgondolatlan integráció több kockázatot is hordoz: egyrészt nagy az esély arra, hogy az eddig biztos kézzel, egy központból irányított szervezet széthullik, és emiatt veszélybe kerülhet az ország járványügyi-közegészségügyi biztonsága. Ugyanis a veszélyhelyzetek gyors reagáláson alapuló kezelése csak országos szinten, egy középirányító szerv koordinálásával, az országos intézetek, a területi és a helyi szintek szakembereinek szoros együttműködésével valósítható meg. Másrészt a kettős irányítás kialakulásával az ÁNTSZ gyors reagálóképessége nehezen lesz garantálható, kiszámíthatatlanná válik a folyamat: ahány hivatal, annyiféle értelmezés lehet egy utasítás eredménye, ami akár katasztrófához is vezethet. Nem véletlen, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a járványügyi hatóság félkatonai szervezet. Mivel a katasztrófavédelem és a rendvédelmi szervek is kimaradtak az integrációból, így ezen az alapon talán az ÁNTSZ is megúszhatta volna átszervezést. De talán az ÁNTSZ előtt álló szakmai megújulás is meggyőzhette volna a döntéshozókat; Paller Judit, országos tisztifőorvos a járóbeteg-szakellátók konferenciáján arról beszélt, hogy a jelenlegi túlbürokratizált rendszerben éppen arra nincs ideje a szolgálatnak, amire kellene: a területi ellenőrzésekre. Ezért a jövőben az engedélyezési eljárásokat bejelentési kötelezettséggel, regisztrációval váltanák fel, így munkatársai a területen dolgoznának, segítenék az egészségügyért felelős államtitkárság szakmai elképzeléseinek megvalósulását. Vagyis ha sikerül megvalósítania az új tisztifőorvosnak az elképzeléseit, akkor az államigazgatás rendszerében testidegen lesz a szervezet, nem engedélyező, hanem regisztrációs hatóságként működnek majd a jövőben.